Röviden:

• Akkor jönnek jól a szokások, amikor egynél többször kell valamit jól csinálni.
• Hajlamosak vagyunk azt gondolni a szokásokról, hogy mind egyforma, ugyanúgy szolgál minket, és ugyanúgy tol ki velünk, ha éppen úgy alakul.
• Pedig a kutyázásból tudod, hogy ez nem így van, mert van olyan szokásod, ami könnyen megy, és olyan is, amire iszonyatosan koncentrálni kell, és nagyon nehéz csinálni.
• Ez a megkülönböztetés általában igaz a szokásokra, nem csak a kutyázásban.
• Az első csoportba tartozókat – könnyen és természetesen megy – automatikus vagy tudattalan szokásoknak hívjuk. (A szokások másik csoportjáról egy külön részben beszélünk majd részletesen.)
• Ha jól működnek, segítenek hatékonynak lenni; a hátulütőjük, hogy hajlamosak önálló életet élni.

Nézd meg a videót a részletekért, de az én példáimat alapul véve nyakon csípheted, hogy egy automatikus szokásod épp önálló életet él, és ellenőrizheted, hogy szolgál-e még téged egyáltalán.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

A szokásoknak jó hasznát vesszük ott, ahol rendszeresen kell csinálni dolgokat. Ha egy kicsit átfogalmazom, azt is mondhatom, hogy akkor jönnek jól nekünk a szokások, amikor egynél többször kell valamit jól megcsinálni. És a kutyázás bizony-bizony egy olyan műfaj, ahol rengeteg szokásra építünk a hétköznapokban. Ez egy olyan dolog, ami még a nem kutyásoknak is szembeötlő szokott lenni a kutyásokkal kapcsolatban. És éppen ezért, mivel van egy csomó tapasztalatunk a szokásokkal a kutyázásból, és a szokások az életünk minden területén nagyon is relevánsak, szeretném, ha egy kicsit közelebbről megismernénk őket.

Valahogy az az ember benyomása, hogy a szokások egy nagy, differenciálatlan massza: ugyanúgy működik az összes, ugyanúgy szolgál minket, és ugyanúgy tol ki velünk, ha éppen úgy alakul. Pedig ennél azért érdemes egy kicsit pontosabban ismerni őket. Pontosabban látni, hogy hogyan tudnak támogatni minket, és azt is, hogy mi történik olyankor, amikor ellenünk fordulnak, és hogy hogyan tudjuk ezeket az időnként vicces, időnként kínosabb tapasztalatokat arra felhasználni, hogy még jobbá, még előrevivőbbé tegyük a szokásainkat.

Mondtam az előbb, hogy az, hogy a kutyázás rendszeres műfaj, még a nem kutyások számára is szembeötlő szokott lenni. Sokszor ez úgy fogalmazódik meg, hogy „Fú, a kutyákkal mennyi mindent kell állandóan csinálni! És mivel te kutyás vagy, ez neked könnyen megy, természetes és automatikusan jön. Nekem meg, aki nem vagyok kutyás – mondja az, aki nem a kutyások táborát erősíti -, biztos nehéz lenne, meg nagyon kéne rá koncentrálni, és nem is tudnám jól csinálni…!”
És ha belegondolsz, neked kutyásként egészen más tapasztalataid vannak: a kutyázáson belül vannak dolgok, amiket rendszeresen csinálsz, és tök könnyen, automatikusan, természetesen jönnek, és más dolgokkal meg konkrétan vért izzadsz, iszonyatosan kell rá koncentrálni, és nagyon sok erőfeszítést teszel bele, hogy működtetni tudd.

Tehát tulajdonképpen az van, hogy az a megkülönböztetés, amit a nem kutyások ösztönösen tesznek a kutyások szokásaival kapcsolatban – hogy van olyan, ami könnyen megy, meg természetes, meg van olyan, amire iszonyatosan koncentrálni kell, és nagyon nehéz csinálni -, tök érvényes, csak az a trükk, hogy ebbe nem a kutyázás a kulcs. Mert ez az élet minden területén lévő szokásokkal pontosan ugyanígy van: vannak olyan szokások, amiket könnyű csinálni, másokat meg nehezebb. Tehát a dolog arról szól, hogy ez a megkülönböztetés a szokásokra általában igaz!

És szeretném, ha ezt a megkülönböztetést magadévá tennéd, és megismernéd a szokások két csoportjának jellemzőit. Azt is, hogy hogyan támogatnak téged, meg azt is, hogy hogyan tudják időnként megkeseríteni az életedet – vagy ha nem akarunk ilyen durván fogalmazni, akkor legalábbis megnehezíteni.

Mivel ez egy szép nagy téma, úgy döntöttem, hogy ketté fogom szedni a dolgot. Ebben a részben a szokások első csoportjával fogunk foglalkozni, aztán majd lesz egy következő rész, amelyben megnézzük a második csoportot is.

Automatikus vagy tudattalan szokások

Azt mondtuk a szokások első csoportjáról – hívjuk őket automatikus vagy akár tudattalan szokásoknak -, hogy ők azok, amik természetünkként működnek, tök könnyen mennek, és automatikusan beindulnak.

Ezeknek pontosan az az előnyük, hogy kevés energiabefektetéssel tudsz velük alapvetően jó eredményeket elérni. Sok szó esik róla, hogy az életünk éppen elég bonyolult, és egy csomó minden igényli a figyelmünket ahhoz, hogy ne próbáljunk minden helyzetet újra és újra megoldani. Tehát ne akarjuk mindig feltalálni a spanyolviaszt.
Hanem ha tudjuk, hogy valamiben hogyan lehet kellően jó eredményt elérni, akkor ugyanolyan körülmények között ismételjük ezt meg szépen, és zsebeljük be mindig ugyanazt a jó eredményt.

Tehát az automatikus szokásoknak abban van a szépsége, hogy amikor ezek a helyükön vannak és érvényesek, tehát jó, hogy a helyükön vannak, mert azt az eredményt kapod általa, amit el szeretnél érni, nagyon sok energiát meg tudnak neked spórolni. Ebből a szempontból szeretjük őket. Azért jók, mert energiatakarékos módon tudsz működni olyan helyzetekben, ahol kiszámítható eredményre van szükséged. Ilyen automatikus szokásod például az, hogy indulsz kutyát sétáltatni, és tutira át fogsz öltözni kutyás motyóba, nem fogsz neki indulni a csinike cuccodban.

Viszont az automatikus szokások hátulütője az, hogy el tudnak kezdeni önálló életet élni. Azt értem az alatt, hogy önálló életet élnek, hogy olyan helyzetekben, és úgy aktiválódnak, amikor az nem igazán helyénvaló. Ebből tudnak nagyon vicces helyzetek előállni. Összegyűjtöttem neked egy kis csokrot a saját tapasztalataimból, hogy mosolyoghass az én példáimon, de arra hívlak, hogy igyekezz a saját hasonló vicces történeteidet is előszedni azután, hogy megismerted az enyémeket.

A példák

„Tied!” Az egyik ilyen nagyon vicces történet az autózáshoz kapcsolódik a kedves párommal. Ő rendszeresen cukorkát eszik vezetés közben, és a cukrot a kesztyűtartóban tárolja. Ha ketten ülünk az autóban, úgy néz ki a dolog, hogy szól nekem, hogy „Drágám, adjál már nekem egy cukrot!” Oké! Gabi kinyitja a kesztyűtartót, kiveszi a cukrot, majd épp adja a párjának, amikor hozzáteszi a kutya bűvös vezényszavát, hogy „Tied!”
Ezen a ponton kisebb döbbenet terem, hogy Tessék…?! És valójában semmi más nem történt, mint hogy az az automatikus szokásom, hogy a kutyának feloldó parancsot adok, amikor valami finomságot kap, bekapcsolt a párom felé is.

„Mit csinálsz azokkal a papírokkal…?” Aztán egy másik, a szegény párom türelmét próbára tevő eset az volt, amikor a szakdolgozatomat írtam itthon. Rengeteg jegyzetem volt papíron, amit szépen szétpakoltam az íróasztalon. Tudni kell, hogy a céges munkáimban olyan területen dolgozom, ahol egy csomó bizalmas adattal kell mindenfélét csinálnom, és ezért tök fontos az, hogy úgy tároljam a papírjaimat, hogy az illetéktelen kézbe ne kerüljön. Például szépen megtanulod, hogy ha elmész az asztaltól céges környezetben, ahol mások is mászkálhatnak az irodában, le kell fordítani a papírokat, meg be kell tűzködni őket úgy, hogy el ne vigye őket a szél. Hogy nehogy illetéktelen szemek nézzenek rá a te bizalmas irataidra.
Igen ám, de te itthon írod a szakdolgozatot. Elindulsz a mosdóba. Aktivizálódik az automatikus szokás, hogy nem hagyunk szanaszét bizalmas iratokat – értsd, semmilyet sem. Így elkezdem szépen leforgatni a papírokat az asztalomon, itthon. Kedves párom néz rám, hogy „Te mit csinálsz?”
Én meg már majdnem zokon veszem, hogy miért kell még azt is bejelenteni, hogy pisilni megyek. És elmondom, hogy hát tartok a mosdóba… Erre ő, hogy azt sejti, de a papírokkal mit csinálok…?
És akkor megállok egy pillanatra, és rájövök, hogy a bizalmas iratok kezelése-szokásom aktivizálódott itthon. Szakdolgozatírás közben.

„Van egy zsebkendőd?” az utolsó hasonló példa az, hogy hogyan adok zsebkendőt. Ez is az autózáshoz kapcsolódik, csak ez egy munkatársammal esett meg. Megyünk az autópályán jó messzire. Kérdezi tőlem az illető, hogy „Gabi, van egy zsebkendőd?” Mondom, hogy hogyne. És máris kezdem azt csinálni a zsebkendővel, amit az allergiás párom miatt megtanultam csinálni: zacsiból kivesz, szétráz – tudod, kibontogat -, majd félbe hajt, és odaad a kollégának.
Aki erre furcsa pillantásokat vet rám a vezetőülésből, hogy „Hogy néz ki ez a zsebkendő…?” És próbálom kérdezni, hogy „De bele akarod fújni az orrodat, nem?” Mondja, hogy de-de, csak ő 4 éves kora óta általában megoldja magának, hogy orrfújásra alkalmas formára hozza a zsepit. Mondtam, hogy bocs – megint csak az egy más közegben tök jól működő szokásom kapcsolt be.

Ezeket a példákat azért meséltem el, hogy lásd, hogy milyen, mindenféle variációkban tud az működni, hogy a más helyzetben meglévő, begyakorolt szokásaid aktiválódnak valahol másutt. És lehet, hogy teljesen érvényes lesz ott is. Lehet, hogy marha nagy röhögés lesz belőle, de az sem kizárt, ha valaki nem olyan béketűrő, mint az én párom, akkor valami kínosabb lesz belőle.
De a lényeg ilyenkor az, hogy megtörik az automatikus szokások iszonyatos természetessége, és kapsz egy rálátást: Hogy ezt te szoktad csinálni egyáltalán. És rá tudsz nézni arra is, hogy az, ahogyan ez működik, és amilyen eredményre vezet, továbbra is ugyanolyan érvényes-e, ugyanolyan jól szolgál-e téged, mint akkor, amikor ez a szokás létrejött.
Szóval amikor túlvagytok azon, hogy iszonyatosan röhögtök azon, hogy egy szokásod a nem megfelelő helyzetben kapcsolt be, használd ezt arra is, hogy ellenőrizd le, hogy ennek a szokásnak van-e még egyáltalán létjogosultsága. Csak azért, mert valamit könnyű és természetes csinálni, nem érdemes tovább üzemeltetni, ha már nem szolgál téged!

Ez a szokások első fajtájának a kis összefoglalója: Tök jó, mert energiatakarékosan tudunk vele üzemelni, de az a hátulütője, hogy időnként önálló életet él. És ha lebuktattad, hogy épp önálló életet él, a teendőd az, hogy leellenőrizd az érvényességét.