Inspiráció minden héten

Blog

Mit tanulhatsz az életről egy vidéki állatorvostól?

A kutyázásban olyan tapasztalatokkal gazdagodhatunk, amelyek az életünk minden területén érvényesek. Volt, aki ezt már a harmincas évektől kezdve megfigyelte, és később papírra vetette. Íme néhány kedvencem James Herriottól!

Nemrég találkoztam az Élet dicsérete (All Creatures Great and Small) című sorozattal, ami James Herriot könyvei alapján készült. Ez juttatta eszembe, hogy mennyire szerettem azt a világlátást, amit ő mutat be az írásaiban.

A kedvenc brit állatorvosom és íróm, James Herriot, valódi nevén James Alfred Wight 1939-től gyógyított, és a 60-as években kezdte papírra vetni a tapasztalatait. Megmutatta, hogy állatorvosnak lenni nem könnyű hivatás, de ha megfelelő szemszögből nézzük a dolgokat, szépséget, vidámságot, bölcsességet találhatunk benne.

Íme néhány kedvencem James Herriottól!

Rácsodálkozni a világra: „Az állatoknak szükségük van barátra. Figyeltek már valaha is két állatot a mezőn? Tartozzanak bár különböző fajhoz – például egy póni és egy birka –, de mindig együtt vannak. Az állatok közötti bajtársiasság mindig lenyűgözött”

Mit tanulhatsz az életről egy vidéki állatorvostól_2

Mindenkinek, még a patkolókovácsnak is megvan a gyenge pontja: „Arca hirtelen megnyúlt és komoly lett, idegesen tekingetett kifelé. Tudtam mi következik.
– Vannak itt harapós kutyák, Mr. Herriot?”

A változásokat integrálni kell, nem megállítani: „Az ötvenes években a traktor többé-kevésbé felváltotta a lovakat a gazdaságokban, egyes gazdák azonban megtartottak egy lovas kocsit, hogy büszkélkedhessenek vele.”

Mit tanulhatsz az életről egy vidéki állatorvostól_3

Vannak olyan helyzetek, amit a legjobb tudásunk ellenére sem oldhatunk meg: „Nem  álltak rendelkezésemre  a  modern,  kifinomult antibiotikumok és szteroidkenőcsök, de ha állnak, sem mentem volna velük semmire. Ezt ma már tudom.”

Kutyával sétálni jobb, mint egyedül: (Sam, a kutyám) „jelenléte sokkal gazdagabbá tette azokat a szüneteket, amelyeket mindennapos körútjaimon engedélyeztem magamnak. Az irodákban, gyárakban teaszünetet tartanak, én viszont csak megállítottam a kocsit, és kiléptem a pompába, amely mindig kéznél volt, s egy kis ideig rejtett ösvényeken, erdőkön át barangoltam, vagy mint ma is, a dombtetőkön végigkanyargó, fűvel benőtt csapán. Ez a régi szokás most új értelmet kapott. Aki valaha is sétáltatott kutyát, ismeri azt a tartós jó érzést, amit a szeretett állatnak nyújtott öröm ad, s az előttem ügető kis alak olyan mélységet adott sétáimnak, ami eddigelé hiányzott.”