Inspiráció minden héten

Blog

Mindenki ránk figyel? Nem!

Mivel az elmúlt hat hétben nem aggódtad halálra magadat miattam, érdemes arról beszélnünk, hogy mások mennyit gondolnak rád.

Röviden:

  • Te nem aggódtad halálra magad amiatt, hogy nem tettem közzé új hosszú posztot az elmúlt hetekben. Bennem persze felmerült, hogy de igen, pedig minden bizonnyal észre sem vetted.
  • Ez csak azért érdekes, mert egy kognitív torzítás miatt te is pont ugyanígy hajlamos lehetsz túlbecsülni, hogy mennyit foglalkozik veled – és főleg a ballépéseiddel – a környezeted.
  • Ez tud benned feszültséget és rossz érzést generálni. Ami akár oda is vezethet, hogy távoltartod magadat mindenféle társas helyzetektől, nehogy valami kellemetlenségbe keveredj.

Nézd meg a videót a részletekért, de nem tudod nettó kivonni magad a torzítás hatása alól, de tudod tudatosítani, amikor ez a folyamat beindul, és el tudsz tőle lépni.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Ebben a részben arról szeretnék beszélni, hogy mennyit gondolunk egymásra. Pontosabban arról, hogy mit gondolunk arról, hogy a többiek mennyit foglalkoznak velünk.

Induljunk onnan, hogy lelövöm a poént, és hozom először a tudományos magyarázatot. Van egy kognitív torzítás, amit úgy neveznek magyarul, hogy reflektorfény hatás. Angolul spotlight effect-nek hívják. Arról szól, hogy az emberek következetesen túlbecsülik azt, hogy a többiek mennyit foglalkoznak velük, illetve mennyit gondolnak rájuk. Ez azért nagyon érdekes, mert mindenki elméje úgy működik, hogy a saját viselkedésével, gondolkodásával és a környezetére gyakorolt hatásával van elfoglalva – és ezt egy ügyes mozdulattal rögtön kivetíti a környezetére. Tehát azt gondolja, hogy a többiek is pont annyit gondolnak rá, mint ő saját magára.

Ebből az következik, hogy lesz az emberekben egy tök nagy sérülékenység azzal kapcsolatban, hogy biztos mindig, minden helyzetben minden szempár és minden figyelem rájuk irányul. Sőt, a helyzetek után is még mindig mindenki azzal van elfoglalva, hogy visszagondol rá, hogy mi hogyan viselkedtünk korábban. És ez akkor válik nagyon kínossá, amikor a dolgok nem tökéletesen jól mennek.

Történik valami ciki, mi marha kellemetlenül érezzük magunkat tőle. Kicsit kisarkítva a dolgot, azt érezzük, hogy megnyílik alattunk a föld, és el fogunk süllyedni szégyenünkben. Mert mondjuk belebakiztunk egy prezentációba, vagy későn vettük észre, hogy még otthon leettük a pulcsinkat, és így flangáltunk fel-alá egész nap az irodában. Az hagyján, hogy mi ettől rosszul érezzük magunkat, de azt gondoljuk, hogy mindenki más is biztos folyamatosan ezzel van elfoglalva, és ezen pörög. És ettől keletkezik bennünk egy tök nagy feszültség, ami utána szorongáshoz vezethet, és ahhoz, hogy távoltartjuk saját magunkat mindenféle helyzetektől, nehogy valami kellemetlenségbe keveredjünk.

Azért hozom ezt a jelenséget neked, mert a közelmúltban előkerült egy munkahelyi beszélgetésben, ami nem csak arra világított rá, hogy valaki saját magát tudja tőle rosszul érezni, hanem hogy a kapcsolatokra is negatív hatást tud gyakorolni. Azt történt, mesélte egy vezető nekem, hogy kapott a csapata egy megkeresést egy társosztálytól, hogy „Figyeljetek, srácok, mi dolgozunk most valami projekten, és ehhez kellene a ti segítségetek. És marha jó lenne, ha ezt a héten meg tudnátok csinálni nekünk.” A kérést valamikor a hét közepe felé, talán szerdán juttatták el ahhoz a csapathoz, akiről szó van. Ők tudták magukról, hogy iszonyatosan elfoglaltak, mert rengeteg dolgon dolgoznak egyébként is. Amikor jött ez a kérés, rögtön azt gondolták, csak akkor lehet azt képzelni, hogy ők ennyi plusz munkát a hétre el tudnak vállalni, ha úgy tekintenek rájuk, hogy ők itt nem csinálnak semmit, és lógatják a lábukat. És ez mennyire nem igaz! Mennyire nem fair, hogy őket itt nem értékeli senki, és pukkadjon meg a cég többi része.

A vezető hajlamos volt empatizálni a csapatával, és ő meg azt gondolta, hogy biztos nem képviseli az embereit eléggé a társosztályok felé. Szóval kezdett a dráma kialakulni. Akkor mondtam neki, hogy figyi, ti szépen felültetek erre a reflektorfény hatás kognitív torzításra. Nem arról szól a történet, hogy bárki azt gondolná, hogy ti nem dolgoztok. Mert kis túlzással nem gondolnak rólatok semmit, mert a saját projektjükkel vannak elfoglalva. Azzal, hogy nekik szükségük lenne tőletek valamilyen segítségre. Ti pedig arra koncentráltok, hogy „mi egyébként is milyen bazi elfoglaltak vagyunk, és ha ezt valaki nem látja, akkor az mennyire csúnyaság tőle”. Tehát elindult egy elcsúszás. Mindenki a sajátjával volt elfoglalva, és közben megszületett az a kivetítés, hogy a másiknak pontosan ugyanannyira tudnia kéne, hogy én miben vagyok, mint amennyire azt én tudom.

És hogy jövök ehhez én? És miért mondtam a bevezetőben, hogy erről érdemes beszélnünk, ha az elmúlt hat hétben nem aggódtál miattam nagyon? Mert ezt az egészet én is lejátszottam saját magam kicsiben.

Talán tudod, hogy általában úgy szoktam dolgozni, hogy minden héten csinálok egy olyan hosszabb formátumú anyagot, mint ez is, amikor valamilyen kutyás, személyes fejlesztéses témáról beszélek. És az elmúlt hat hétben én ilyet nem csináltam. Ezt tudom én, és rajtam kívül nagy valószínűséggel senkinek nem szúrt szemet. Pedig az egész világ egészen könnyen szembesülhetne vele, ha felmegy a honlapomra, és megnézi, hogy bizony-bizony az elmúlt hetekben nem került ki semmi új.

Bennem is megfordult rosszabb pillanataimban az, hogy biztos mindenki azzal van elfoglalva, hogy Gabi az elmúlt hat hétben nem tett ki új anyagot. Sőt, odáig is el tudtam vinni a belső monológomban, hogy biztos annyira csalódtatok bennem ebben a hat hétben, hogy az nullára írja az elmúlt kilenc év értékeit, és bujdokoljak el. Magamat is emlékeztetni kellett rá, hogy figyi, ez legfeljebb neked fontos. Az emberek pontosan jól elvannak az összes anyaggal, amit megtalálnak a közösségi médiában. Meg olvasgatják az elmúlt évek posztjait, ha éppen arra van szükségük. De még bennem, aki azzal kelek, azzal fekszem, hogy tudatos gondolkodás és a kognitív torzítások helyén kezelése. Még én is fel tudok erre ülni.

Oké, ezt érted, hogy van egy ilyen tendenciánk, hogy túlértékeljük, hogy a többiek mennyit foglalkoznak velünk. És akkor jön a kérdés, hogy jó, de erről hogy lehet leiratkozni? És hát az a helyzet, hogy a kognitív torzításoknak van egy olyan sajátossága, hogy ez az elménk beépült működése. Tehát nem tudod azt mondani, hogy oké, én, köszönöm szépen, többet nem kérek reflektorfény torzítást, visszavonom a beleegyezésemet. Hanem az van, hogy meg kell tanulnod nyakon csípni, amikor ez történik. Ezt azon keresztül lehet tök jól megcsinálni, hogy magadban tudatosítod, hogy valójában mennyire tök keveset foglalkozol a többiekkel.

Csak próbáld ki azt a kis gyakorlatot, hogy gondolj vissza arra, hogy hány unalmas prezentációt hallottál életedben. Valószínűleg elég sokat. Meg hány olyan volt, amikor biztos voltál benne, hogy az előadó nem azt akarta mondani, ami kijött a száján. Sőt, lehet, hogy még nevettetek is egyet. Meg mikor láttál elírást emailben, hibát riportban, lelépő kutyát a futtatóban? És ettől még te nem forogsz álmatlanul éjszakánként. Nem nyomaszt, hogy milyen hülye helyzetbe hozta magát az, akivel ez a dolog történt. Hanem egyszerűen túllépsz rajta.

És kérlek, kérlek, építsd be a saját működésedbe, hogy amikor éppen elkezdenéd baromi szarul érezni magad – elnézést az erős kifejezésért, de szántszándékkal használom -, tehát amikor elkezded nagyon belelovalni magad abba, hogy úristen, biztos mit gondolnak mások, akkor vedd elő azt a tudásodat, hogy te is bazira semmit nem gondolsz a többiekről. Legalábbis közel nem olyan mértékben, mint ahogy te éppen feltételezed, hogy veled kapcsolatban ez történik.

Szóval vidd el ebből a részből azt, hogy úgy működik az elménk, hogy túlértékeli, hogy a többiek mennyit foglalkoznak velünk. Ez hajlamos bennünk feszültséget és rossz érzést generálni. És ebből nem tudod nettó kivonni magad, hanem egyszerűen tudod tudatosítani azt, amikor ez a folyamat beindul, és el tudsz tőle lépni.