Röviden:

• Mindenki működésében megvannak az „Áh, ez úgysem fog működni, mert a világ nem ilyen, nem így működik…!” típusú gondolatok. Lehet, hogy nálad is a kérdezés, lehet, hogy más.
• Ezek hiedelmek, amiket az ember valamilyen saját vagy másoktól hallott tapasztalatok alapján kifejleszt magában.
• És onnantól fogva igazságként fogadja el őket, ami pedig a működését befolyásolja.
• Fontos az „áh, ez úgysem fog működni” gondolatokat nyakon csípni, és megvizsgálni, hogy milyen hiedelemre épülnek.
• Ha azt látod, hogy ennek a hiedelemnek nagy valószínűséggel semmiféle megalapozottsága nincs, igenis tedd meg, amiről azt mondja a hiedelmed, hogy nem fog működni.

Nézd meg a videót a részletekért, de a legrosszabb lehetőség az, hogy valóban nem fog működni – és valamilyen más megoldást kell találnod.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

A szakterület nagyjaitól való kérdezés onnan jutott eszembe, hogy én vagyok az, aki ezt jellemzően nem szokta csinálni. Amikor ezt felismertem, nagyon igyekeztem leküzdeni, és azt gondoltam, hogy már túl vagyok rajta. De ebben az időszakban azzal találkoztam, hogy bizony-bizony ez még mindig jellemző rám. Éppen ezért szeretném megmutatni neked a mögöttes jelenséget és azt a belső munkát, ahogy van esélyed ezen túljutni.

Nálam úgy néz ki a dolog, hogy amikor valamilyen témában, akár a kutyázásban, akár a személyes fejlesztésben, eljutok valamilyen kérdéshez, mindig az történik, hogy lenne egy megfelelő ember, egy megfelelő szervezet, akitől kérdezni lehetne, de van bennem egy erős hiedelem azzal kapcsolatban, hogy ez úgysem fog működni. Ezért rengeteg időt és energiát beleteszek abba, hogy megpróbáljam máshogy megoldani, és utána gyakran oda jutok, hogy mégiscsak ki kell nyúlnom ezekhez az emberekhez. És általában egészen pozitív a tapasztalatom, tehát nem az történik, hogy nem segítenek.

Van két nagyon jellemző példám. Mindkét esetben arról volt szó, hogy felébred bennem a tudós kutató, és így indultam el valamilyen témában.

Először arra lettem kíváncsi, hogy mit mondanak a különböző tudományterületek most arról, hogy hogyan képeződik le az emberek fejében a kutya-ember kapcsolat. Egy rendes tudós tudja, hogy mit kell ilyenkor csinálni: szakirodalom kutatást. Hol lehet szakirodalomkutatást csinálni? Hát olyan akadémiai intézményben, aminek van szép nagy könyvtára és remek hozzáférése online szakirodalmi adatbázisokhoz.
Azt relatíve hamar megtaláltam, hogy az én esetemben a Közép-Európai Egyetem könyvtárába kéne menni kutatni. Felmentem a honlapjukra, ahol az a szöveg fogadott, hogy persze, persze, lehet menni külsősként kutatni, szeretettel várnak. Egyetlen feltétele van a dolognak, hogy valamilyen akadémiai intézménytől vagy szakmai szervezettől vigyek ajánlólevelet.
Na, amikor ezzel a témával foglalkoztam, sem akadémiai intézményhez nem tartoztam, sem elsőre nem volt a fejemben egy szakmai szervezet, ami egy pillanat alatt produkálna nekem egy ajánlólevelet. Aztán eszembe jutott, hogy hát dehogy nem, én akkor tagja voltam a Nemzetközi Coaching Szövetség Magyar Tagozatának. Az egy szakmai szervezet, biztos csinálnak nekem ajánlólevelet, ha kérem. De vajon ezt a könyvtár elfogadja-e? 
Hosszú ideig, de napokon keresztül, én ezen őrlődtem. Gondolkoztam rajta, hogy vajon igen, vajon nem? Most mit csináljunk? És csak sok-sok frusztráció után jutottam el oda, hogy írjak egy e-mailt a könyvtárnak arra az e-mail címre, ami a honlapon volt, hogyha bármi kérdése van, akkor ide tessék írni.
Csak ugye bennem kapásból beüzemelődött az, hogy „de hát ilyen intézmények nem szoktak mindenféle földi halandók egyszerű e-mailes megkereséseire válaszolni”. Elküldtem a levelet: Kedves ők, itt vagyok én. Jó lesz-e egy ilyen ajánlólevél?
Bruttó 35 perc múlva ott volt nálam a válasz, hogy persze, hogy jó lesz, és ne haragudjak, hogy csak ilyen soká válaszoltak.

A kutatási feladatokat szépen elvégeztem, aztán belebotlottam Gary Chapman öt szeretetnyelvébe. Ez egy elég jól ismert koncepció a személyes fejlesztés terén. Itt meg arra lettem kíváncsi, hogy honnan veszi Gary Chapman, hogy pont ez az öt szeretetnyelv van, és pont öt és pont így. Elkezdtem utánaolvasni annak, hogy mi emögött a tudományos statisztikai munka, amire ő alapozza ezt a modellt. Sehol semmilyen nyomát nem találtam a dolognak. Csak mindig arról volt szó, hogy – tudományosan úgy mondjuk, hogy – leíró módon bemutatták a Chapman-féle modellt. 
Amikor már nagyon-nagyon sok időt és energiát belepakoltam ebbe az egészbe, beleszaladtam egy email címbe, ami a Gary Chapman irodájához tartozott. A szokásos felvetéssel, hogyha bármi kérdésed van, akkor ide írjál. Hát én rögtön eljátszottam ugyanazt, amit a könyvtárral kapcsolatban: hogy azok, akik valamiféle jelentős modellt letettek egy szakterületen, biztos nem fognak mindenféle földi halandóval Magyarországról levelezni. 
De aztán sok-sok önmagam meggyőzése után írtam egy levelet Gary Chapman irodájának: Hogy itt vagyok én, ez a kérdésem, és sok szakirodalom kutatás után nem jutottam eredményre. Tessék már nekem segíteni! Elküldtem a levelet, és betettem abba a fiókba saját magamnál, hogy ez az, amire az életben nem fogok választ kapni.
Na, hát itt nem 35 perc telt el, mint a könyvtárnál, hanem eltelt legalább három hét. Amikor is egy hosszú, részletes, nagyon komoly válasz érkezett Gary Chapman irodájából azzal, hogy nagyon köszönik a megkeresést. És itt van a magyarázat arra, hogy mi miatt nem találok semmiféle statisztikai elemzést a háttérben. A válasz az, hogy nincsen, mert nem kvantitatív, hanem kvalitatív módon jött létre a modell.

Érdekes a jelenséget észrevenni a történetek mögött. A következőről van szó: Mozgok valamilyen szakterületen. Elérek egy olyan pontra, amikor úgy lenne logikus és hatékony továbbmenni, hogy valakivel kapcsolatba lépek, és segítséget kérek. Fontos, hogy még ott is van a kapcsolódás lehetősége, tehát még nem is kéne iszonyatosan sokat kukáznom valamilyen elérhetőséget. Még oda is adják. És emellett bennem ott van az az erős hiedelem, hogy úgyse fognak válaszolni. Ez velem azt csinálja, hogy nagyon sokáig nem nyúlok ki azért a segítségért, amit mások felajánlottak.

Azt is fontos látni, hogy amikor végülis valamilyen belső munka hatására megteszem, kinyúlok ezért segítségért, akkor általában a fogadtatás pozitív. Próbáltam keresni az emlékeim között olyan esetet, amikor arról volt szó, hogy ott volt az elérhetőség, ott volt, hogy írjál, írtam és nem válaszoltak. De tök őszintén, nem tudtam ilyet találni. Nem mondom, hogy soha nem történik ilyen, de nekem nincsen erre jellemző példám.

Amit lényeges ezzel kapcsolatban tudatosítani, hogy mindenki működésében megvannak ezek az ilyen „Áh, ez úgysem fog működni, mert a világ nem ilyen, nem így működik…!” típusú gondolatok. Amik ugye a hiedelem kategóriájába tartoznak, mert valamilyen saját vagy másoktól hallott tapasztalatok alapján az ember ezt kifejlesztette magában, innentől fogva igazságként fogadja el, és engedi, hogy a működését befolyásolja.

Azért kell ezeket az „áh, úgysem fog ez működni” dolgokat elkapni a saját belső működésünkben és tudatosítani, mert nagyon sokszor ezek a hiedelmek egyszerűen nem helytállóak. Viszont a puszta létezésükkel és azzal, ahogyan a döntéseinkre, a választásainkra hatnak, rontják a hatékonyságunkat. 
Lehet, hogy nem drámaian, mert mondjuk teljesen mindegy, hogy egy héttel előbb vagy később jutottam be abba a bizonyos könyvtárba kutatni. De azt a rengeteg érzelmi meg mentális munkát meg lehetett volna spórolni, hogy jól rosszul érezzem magam, hogy „kicsi vagyok, egyedül is vagyok, Magyarországon is vagyok, meg különben is, meg az intézmények úgy sem fognak válaszolni”. És ugyanez egy szakember esetében is, hogy „kicsi vagyok, egyedül vagyok, itt is élek, különben sem vagyok fontos senkinek, tehát miért válaszolnának?”

Ha észreveszed és tudatosítod ezeket a hiedelmeidet, akkor egy tudatos döntés segítségével, azzal, hogy megkérdőjelezed a hiedelem helytállóságát, a megalapozottságát, meg tudod tenni azt, hogy „oké, veszem akkor a kockázatot, hogy én kinyúlok ezekhez az illetőkhöz”. Vagy ha a te esetedben ez nem a kérdezés, hanem bármi más, akkor megteszed azt a lépést, ami nálad benne van abban a kategóriában, hogy „áh, ez úgysem fog működni”.

Mert vedd észre, hogy a legrosszabb dolog, ami történhet, hogy tényleg nem. Esetleg ott maradsz úgy, hogy meg kell oldanod saját magad. De ahogy az én példám is bizonyítja, általában nem ez történik, hanem a világ is azt igazolja vissza, hogy ezek a hiedelmeink alapvetően nem megalapozottak, és tudunk arra támaszkodni, hogy működnek a dolgok, amikor valakit megpróbálunk bevonni abba, hogy mi haladni tudjunk.

Szóval vidd el ebből a részből, kérlek szépen, azt, hogy ha van a gondolkodásodban olyan, hogy „áh, ez a megoldás úgysem fog működni”, akkor ezt csípd nyakon és vizsgáld meg, hogy milyen hiedelemre alapszik. Ha azt látod, hogy ennek nagy valószínűséggel semmiféle megalapozottsága nincs, akkor menj tovább, és igenis tedd meg, amiről azt mondja a hiedelmed, hogy nem fog működni. Mert a legrosszabb lehetőség az, hogy valóban nem fog működni – és valamilyen más megoldást kell találnod.