Röviden:

• Nekünk, kutyásoknak sokféle kapcsolódásunk van azzal, hogy a kutyázásban mennyire jól el tudunk merülni a jelen pillanatban.
• Azzal is tisztában vagyunk, hogy ennek bizony hatása van arra, hogy együtt, csapatként a kutyával hogyan tudunk teljesíteni.
• Sok szó esik arról, hogy a jelenben levés legnagyobb ellensége, hogy vagy a múltra koncentrálunk, vagy a jövőn agyalunk. És ezáltal leesik a figyelmünk arról, ami éppen ott és akkor körülöttünk történik.
• Erről az az elképzelés születik az emberekben, hogy ilyenkor nagyon messzire ki kell mozdulni a jelen pillanatból.
• Valójában azonban elég egy néhány másodperccel, néhány perccel kicsúszni a jelen helyzetből ahhoz, hogy már ne a legjobbat hozd ki magadból, vagy magadból és a kutyádból.

Nézd meg a videót a részletekért, de a kisebb mértékű elcsúszást gyakran kíséri az a gondolat, hogy „majd valahogy lesz”. Ezt csípd el, és fordítsd át.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Nekünk, kutyásoknak sokféle kapcsolódásunk van azzal, hogy a kutyázásban mennyire jól el tudunk merülni a jelen pillanatban. Az egyik jellemző, amit meg tudunk figyelni, hogy a kutyák milyen jók ebben. (A videóban Sage ott heverészik mellettem, és feltételezhetőleg ő teljesen azzal van elfoglalva, ami itt most körülöttünk történik: figyeli az eseményeket, és elvonul labdázni, ha neki éppen úgy van kedve.

Emellett azt is megéljük, hogy nekünk is könnyebben megy valahogy az elmélyülés akkor, amikor a kutyáinkkal foglalkozunk. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ennek bizony hatása van arra, hogy együtt, csapatként a kutyával hogyan tudunk teljesíteni.

Ha ezen a vonalon elindulva elkezdesz a tudatos jelenlét témájával foglalkozni – ez az, amin keresztül ezt az erős jelenbe való megérkezést el lehet érni -, sokat hallhatsz, olvashatsz arról, hogy a jelen pillanatban levés legnagyobb ellensége, hogy vagy a múltra koncentrálunk, vagy a jövőn agyalunk. És ezáltal leesik a figyelmünk arról, ami éppen ott és akkor körülöttünk történik.

Gyakran találkozom azzal, hogy erről az az elképzelés születik az emberekben, hogy ilyenkor nagyon messzire ki kell mozdulni a jelen pillanatból. Hogy azon kell morfondírozni, hogy mi történt gyerekkorunkban, meg hogy vajon hogy fog majd kinézni a világvége.

Pedig az az érdekes – és ez az, amit a kutyázásban is tök meg lehet tapasztalni -, hogy gyakran nem az történik, hogy időben nagyon-nagyon eltávolodnánk attól, amiben éppen vagyunk – és az eredmény mégis az, hogy bekövetkezik az a bizonyos teljesítménycsökkenés.

Az embereknek sokszor nehéz azt tetten érni, amikor csak egy egészen picit mozdulnak ki a jelen pillanatból.
Én az agility-ben szoktam észrevenni, amikor ez a legkisebb mértékben történik. Amikor felmegy a felvezető a pályára, és egy-két másodperccel csúszik odébb időben, mint ahol valójában van.
Ennek az egyik iskolapéldája az, amikor rettegünk a következő kombinációtól, és már a hárommal korábbi akadálynál azon agyalunk, hogy jaj istenem, majd mi lesz, hogyha odaértünk ahhoz a bizonyos részhez. És ezáltal pont elveszítjük a kutyát azon a három oda vezető akadályon.
Ennél egy sokkal viccesebb megélés az, amikor valamin, amit a pályán tapasztalunk, iszonyatosan csodálkozni kezdünk,. Ez általában akkor áll elő, amikor a kutya megcsinál valamit váratlanul, amire nem számítottunk, és annyira örülünk neki, hogy leragadunk ott. Így egy-két másodperccel lemaradunk saját magatoktól, és ezáltal nem fogjuk tudni tökéletesen felvezetni a kutyát a soron következő részen. És mire kapcsolunk, sokszor késő.

Ennél egy picivel nagyobb időbeli elcsúszást tapasztaltam meg az egyik legutóbbi versenyünkön, és arra jöttem rá, hogy pont ez az, amit baromi gyakran csinálunk a nem kutyás helyzeteinkben is. Ennek a jellemző gondolata, hogy „na, az majd úgy lesz valahogy”.

Történt a következő: Azzal indult az agility pályánk, hogy volt egy akadály, és onnan fel kellett menni a mérleghintára, majd jött utána egy trükkös rész a kúszóval és egy ugróakadállyal. Visszatekintve én úgy készültem erre a pályára, hogy „jó, ott az akadállyal meg a hintával majd lesz valami, és utána én nagyon fogok koncentrálni a kúszik- akadály részre”.
Na, most ebből gondolhatod, hogy az lett, hogy simán elhagytam a kutyát az akadály-mérleghinta részen, és ott be is gyűjtöttük azt a hibát, amitől kizárással végződött a futamunk.

Arra jöttem rá, hogy ugyanez a „majd valahogy lesz” vezet gyakran ahhoz a teljesítménycsökkenéshez, amit utólag nehezen értünk meg – hogy ez hogy is volt. „Valahogy majd lesz, csak induljunk már el!” Ebből lesz az, hogy otthon hagyjuk a fele motyót, amit magunkkal akartunk vinni.
Ez a „valahogy majd odaérek”. Így csak csodálkozol, hogy nincsenek emlékeid arról, hogy hogyan telt az utad utolsó öt-tíz perce.
Vagy „csak legyünk túl a bemutatkozáson, aztán majd elkezdnek odafigyelni”. És akkor lemaradsz egy-két fontos dologról, amit a tárgyalópartnered mond.
Esetleg „essünk túl a cég bemutatkozón, és az érdemi részre majd oda fogok figyelni”. Aztán jól nem veszel észre egy gesztust, egy kézmozdulatot, egy szemvillanást, ami a prezentáció többi része szempontjából fontos lett volna.

Tehát az tudatosítsd magadban, kérlek, hogy sem a kutyázásban, sem az élet egyéb területein nem jelent erős jelenlétet, ha az van benned, hogy „ó, ezen csak legyünk túl”, vagy „ott majd valahogy lesz”. Lehet, hogy azt érzékeled, hogy azért vagy ilyen laza ezen a részen, mert nem ez a fontos, vagy azt gondolod, hogy nem ez igényli az igazi koncentrációdat. De ahhoz, hogy a legmagasabb minőségű teljesítményt tudd nyújtani, kapcsold ezt át abba kérlek, hogy „oké, hogyan tudok én ebben a részben úgy jelen lenni, hogy ez leginkább támogassa azt, ami majd utána következni fog, és ami a valódi figyelmemet igényli?”

Szóval vidd el ebből a részből kérlek szépen azt, hogy a tudatos jelenlétből adódó jó teljesítménynek nem csak az az ellensége, hogy valahol időben egészen máshol jársz. Elég egy néhány másodperccel, néhány perccel kicsúszni a jelen helyzetből, és levenni a figyelmedet arról, ami ott és éppen akkor történik ahhoz, hogy már ne a legjobbat hozd ki magadból, vagy magadból és a kutyádból.