Röviden:

• Ha meghallgatod a macskás történetemet, gondolhatod, hogy egy tök jelentéktelen dolog.
• És azt kell, hogy mondjam, hogy az.
• De én tökéletesen nem így élem meg. Nekem ez egy kedves kis jelenet, ami minden esetben megmosolyogtat.
• Azt fontos nagyobb kontextusban látnod, hogy az életünk telis-teli van ilyen apró, jelentéktelennek nevezhető és mégis szívmelengető epizódokkal.

Nézd meg a videót a részletekért, de ezek azok, amik összességében azt fogják adni, hogy jól érzed magad – függetlenül attól, hogy mi történik veled az adott napon.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Sokszor hallasz arról mesélni, hogy mi történik velünk a sportkutyás életben: mit csinálunk agility edzésen, hogy alakulnak a versenyeink. Hallhatsz arról is, hogy az edzéseken a növendékeimmel milyen kalandjaink vannak, mit gyakorlunk, milyen megélésekkel és kihívásokkal találkozunk, és ezekkel hogyan dolgozunk.

Magáról a kutyaiskoláról és azokról, akik oda tartoznak, azonban szinte soha nem szoktam mesélni. Ezen a ponton lehet, hogy még mindig nem érted, hogy hogy jön ebbe a képbe egy macska. Hát úgy, hogy a kutyaiskolának van egy bentlakó macskája, akire azt lehet mondani, hogy az oktató csapat oszlopos tagja, hiszen minden kutyát vele tesztelünk macskákra, és a macska szocializációban, tehát a macskához való szoktatásban, is kulcsszerepet játszik.

Lehet mondani, hogy arany élete van a cicának. Van neki a suliban egy saját boxa, egy saját kis kennelje, benne egy pihe-puha ággyal és kajával. Ahol ő azokat az időket szokta pihenéssel eltölteni, amíg mi a pályán dolgozunk – hogy ezáltal mindenki életébe kicsivel több nyugalmat vigyünk: a kutyák ne folyamatosan közömbösüljenek macskára, és neki is legyen az egy kis pihenője.

De abban az időben, amikor éppen nem történik semmi a pályán, ő szabadon mozog a komplexumban. Ebből következik, hogy amikor én megérkezek, az első dolgom, hogy a cicát betegyem a helyére a boxba. Érdekes módon ő nem csak az oktató csapat oszlopos tagja, hanem kiváló behívással is rendelkezik. Én még kevés olyan cicát láttam, akit így lehetne szóval hívni, mint őt.

Nagyon jó közel jön – csak neki fura értelmezése van arról, hogy mi az, hogy közel. Mert az esetek többségében soha nem a földön van, hanem mindig valaminek a tetején áll meg. Az elején azt gondoltam, hogy ezt a viselkedését az oktató csapat fiú tagjai erősítették meg benne, akik sokkal magasabbak, mint én. Hogy amikor a cica megáll a kennelek tetején, vagy éppen egy kerítésoszlopon egyensúlyozik, a srácok egyetlen laza mozdulattal leveszik őt onnan, és be tudják rakni a boxba. Aztán cicás körökben felvilágosítottak, hogy a macskák világában a magasság a dominanciát is jelzi. Tehát lehet, hogy pusztán arról van szó, hogy Cicus érzékelteti velem, hogy a kutyaiskolai hierarchiában én hol vagyok hozzá képest.

Mindenesetre általában úgy indul a bezárási folyamat, hogy én hívom őt. Megjelenik valamilyen magaslati ponton. És úgy esélyem sincs őt levenni ezekről a helyekről, hogy ez biztonságos legyen, és semmiképpen ne okozzak fájdalmat. Mert az, hogy belemarok az oldalán a bundájába, vagy meghúzom a grabancát, nem lenne szép dolog – sem nem lenne neki kényelmes, sem nem lenne biztonságos abból a szempontból, hogy semmiképpen ne ejtsem el.

Innentől fogva én a meggyőzés eszközéhez szoktam folyamodni. Kitárom a box ajtaját és elkezdem a cicának elmagyarázni a helyzetet, hogy „Figyi, én nem vagyok olyan magas, mint a fiúk. Tehát ha nem akarod, hogy a kis bundádat meghuzigáljam, akkor kénytelen leszel lemászni onnan, és bemenni a saját négy lábadon a boxba.” Több-kevesebb rábeszélés és némi cuki nyávogás után általában be szokott következni, hogy ő lemászik vagy leugrik, és bevonul a boxba, ahol kényelmesen elhelyezkedik.

Igazából mondhatnád erre a történetre, hogy egy tök jelentéktelen dolog. És azt kell, hogy mondjam, hogy az. Ráadásul mindamellett, hogy jelentéktelen, egészen sokszor zajlik le hasonló módon, tehát akár még azt is mondhatnánk rá, hogy bosszantó.

De én tökéletesen nem így élem meg ezt az egészet, hanem nekem ez egy kedves kis jelenet. Nagyon viccesnek érzem tárgyalni egy macskával arról, hogy le kéne mászni a kerítésoszlop tetejéről, mert egyébként nem lesz kajálás, meg agility edzés sem.

Azért hozom neked ezt a példát, mert engem ez minden esetben megmosolyogtat. Mindig belemegy egy-két percem, de mindig megmelengeti a szívemet. Hogy itt a cica, jól ismerem, hogy mi lesz a folyamat, és fogunk egy kicsit haverkodni is. Azt fontos nagyobb kontextusban látnod, hogy az életünk telis-teli van ilyen apró, jelentéktelennek nevezhető és mégis szívmelengető epizódokkal. 
Ez az, amikor látsz az utcán egy kutyát, aki cuki, és amikor mentek el egymás mellett, egymásra mosolyogtok. Biztos vagyok benne, hogy te is ismered ezt: amikor rád mosolyog egy kutya az utcán, semmi látható nem történik, de valahogy mégis kapcsolódtok. Vagy amikor ér egy kedves gesztus a forgalomban. Hallasz valami vicceset. Találkozol valamivel a természetben, látsz egy naplementét vagy szivárványt, érzel egy illatot.

Történik valami pozitív – és mind-mind apróság. Ezzel kapcsolatban azt fontos tudatosítani, hogy az életünkben több ilyen apró, mondhatni jelentéktelen epizód van, mint ilyen hú, de nagy, jelentékeny dolog, amitől azt várná az ember, hogy na, majd ettől leszek boldog. Ezért fontos megtanulod észrevenni és értékelni az apróságokat.

Szóval gondolkozz el rajta, kérlek, a mai napot kapcsán, hogy neked mi a megfelelője az kis beszélgetésemnek a kutyaiskolai macskával!

• Mi az, ami a te arcodra csal mosolyt?
• Mi az, ami akár rendszeresen megtörténik, és egy kedves momentum számodra?
• Mi az, amit ma láttál, és szép volt?
• Mi az, amivel találkoztál, és vicces volt?
• Mik azok a pillanatok a mai napodból, amik hozzájárultak ahhoz, hogy többet mosolyogj?

Mert ezek, amik összességében azt fogják adni, hogy jól érzed magad – függetlenül attól, hogy mi történik veled az adott napon. És a nagy események között az apróságok által tudod megtalálni az örömöt, az előrevivő, jó momentumokat a mindennapokban.