Inspiráció minden héten

Blog

Aki bújt, aki nem – célok és elvárások

Volt már olyan, hogy sokat és tudatosan dolgoztál egy célért, aztán nem láttad az eredményeket, ami miatt rosszul érezted magad? Biztos vagyok benne, hogy igen, velem is előfordul. Szeretnék megmutatni valami fontosat a célok és az elvárások összefüggéséről, ami segít ilyenkor továbbmenni.

Röviden:

  • Azt gondoljuk, hogy a tervszerű munka, a tudatosság, eredményre fog vezetni nem csak a kutyázásban, hanem az élet minden területén.
  • Ez valóban így is van akkor, ha az ember tudja jól csinálni.
  • Az egyik pont, amikor könnyű elmenni rossz irányba, akkor van, amikor csinálod azokat a dolgokat, amiket elterveztél, és azt látod, hogy nem jönnek az eredmények.
  • Az ilyenkor fellépő rossz érzések kikezdik a magabiztosságodat, és csak eltérítenek a további munkától.
  • Ez azért van, mert a tervezés hátterében, rejtett módon, megfogalmazunk egy elvárást: megtesszük a tervezett lépéseinket, és biztosan elérjük, amit szerettünk volna.
  • Onnan veheted észre, hogy ez történt, hogy a belső monológodban megjelent, hogy „kellene”, de pusztán a rossz érzés jelenléte miatt is érdemes gyanakodni.

Nézd meg a videót a részletekért, de a megoldás kulcsa abban van, hogy fogalmazd át a belső monológodat: „kellene” helyett legyen egyszerű kijelentés, és használd benne a varázskifejezést, hogy „még nem”.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

A kutyázásban, főleg a sportkutyázásban, gyakran előfordul velünk, hogy tervszerűen, bevált módszerek mentén dolgozunk valamilyen cél elérése érdekében. Én most a saját agility-s példáimat tudom neked hozni: Téma nálunk egyrészt a szlalom befejezése, a szlalom önállóságának kialakítása, illetve a zónás akadályokon én a running contactot tanítom Sage-nek. Mindkettő szép hosszú folyamat egy rakat lépésből, amit az ember szépen el tud tervezni, hogy hogyan fogja megcsinálni.

Sokszor olyan kiforrott módszereket használunk, ami egy csomó embernek bevált már. Mert mindannyian tudjuk, hogy az a hatékony, ha nem kezdjük el mindig feltalálni a spanyolviaszt, illetve tudunk segítségért fordulni olyanokhoz, akik már bejárták azt az utat, aminek mi még csak az elején vagyunk.

És azt gondoljuk, hogy ez a tervszerű munka, ez a tudatosság, eredményre fog vezetni nem csak a kutyázásban, hanem az élet minden területén. Ez valóban így is van akkor, ha az ember tudja jól csinálni.

Az egyik sarkalatos pont, amikor könnyű elmenni rossz irányba, akkor van, amikor csinálod azokat a dolgokat, amiket elterveztél – sőt, ha valamilyen jól bevált módszert alkalmazol, azt, ami másoknak működött is –, és azt látod, hogy nem jönnek az eredmények. Mert ilyenkor nagyon gyakran az történik, hogy az ember csalódott lesz, dühös, elkeseredett. És ez az érzelmi teher elkezdi kikezdeni a magabiztosságunkat, a hitünket a módszerben, a saját rátermettségünkben, ha a kutyázásról van szó, akkor a kutyánkban. És ez mind-mind nem segít nekünk abban, hogy tovább tudjunk lendülni, és rajtamaradjunk azon az úton, amin valamilyen fontos szempont érdekében elindultunk.

Itt szerintem nagyon fontos megérteni azt, hogy mi történik a háttérben.

Nézzük először a tervszerű, tudatos munkát! Ilyenkor az történik, hogy van valami, amit szeretnénk elérni. Kitűzzük a célt, hogy nekünk ez a dolog kell. Majd meghatározzuk azokat a lépéseket, amin keresztül oda el szeretnénk jutni. Ezután jön a terv megvalósítása, hogy elkezdjük ezeket a lépéseket szépen sorjában megtenni.
Ami a háttérben rejtett módon történik – és ami nekem egy tök nagy felismerés volt, amikor erre rájöttem, és kimondtam magamnak –, hogy implicit módon egy elvárást fogalmazunk meg. Hogy kicsit átfordul az egész logikája: hogy ha ezeket a lépéseket megtesszük, akkor az el fog minket vinni, kvázi garantáltan, oda, ahova mi szerettünk volna elérni. És amikor ez nem történik, akkor lobban be az az érzelmi teher, amiről beszéltünk korábban.

Honnan lehet ezt gyakran tetten érni?

Nagyon sokszor onnan, hogy megjelenik az ember belső monológjában, tudod, amit a fejedben magadnak mondogatsz, az, hogy “kellene”. “Már 42x kitettem a tárgyat (targetet) a kutyának, amikor mást gyakoroltunk, és tök szépen dolgozott ettől függetlenül. Szóval akkor is kellene neki ilyen szépen dolgozni a kint lévő tárgy mellett, amikor a feladat éppen a szlalom…” Ühüm, ott van szépen, hogy “kellene”. Ebből, ha ezt hallod a saját belső monológodban, nyugodtan lehet gyanakodni arra, hogy itt valamilyen elvárás üzemelődött be.
Viszont az én legújabb tapasztalatom az az, hogy az elvárások akkor is gyönyörűen tudnak működni a háttérben, ha a “kellene” nem jelenik meg egyáltalán a belső monológodban. Én a saját, egyébként nem kutyás legutóbbi példámnál csak az érzelmi teherrel találkoztam, és azzal, hogy kezdek elfordulni az egész tevékenységtől a rossz érzés miatt. És amikor elkezdtem utánanyomozni, hogy mi van itt a háttérben, akkor jöttem rá, hogy bizony-bizony nálam is az történt, hogy megtettem a lépéseket, amiket elterveztem, és amikről azt gondoltam, hogy eredményre fognak vezetni. Aztán az elvárásommal ellentétesen nem történtek meg azok a dolgok, amikre én számítottam, és gyönyörűen megkreálódott a rossz érzés.

Adódik a kérdés, hogy ha eljutottál a felismerésig, hogy nálad is a be nem teljesült elvárások csinálják a rossz érzést, akkor mihez lehet ezzel kezdeni.

Ilyenkor nagyon fontos az, hogy az elvárásokat ki kell venni a képletből. Mert az elvárások segíteni nem fognak neked, csak az érzelmi terhet etetik, és ez egyáltalán nem hasznos a további munka szempontjából.

Az egyik könnyű lépés, amit meg tudsz tenni, ha észreveszed a belső monológodban a “kellene” szót, akkor egyszerűen elkezded átfogalmazni a megállapításaidat. Nézzük az előző példánkat, hogy “Tök sokszor kitettem a tárgyat más feladatoknál, tehát ennek a szlalomnál is működnie kellene…” Ehelyett sokkal előrébb visz, ha azt mondod, hogy “Oké, egy csomószor kitettem már a tárgyat más helyzetben, dolgoztam mellette egy csomót. Ott nem volt semmiféle nehézség. És a szlalomnál ez perpillanat nem működik.” Csináltam az egészből egy kijelentést. Mert ez a kijelentés további cselekvési üzemmódba fog kapcsolni, és nem azt üzemeli be, hogy csak rosszul érezzem magam attól a rengeteg negatív érzelemtől, ami a be nem teljesült elvárás kapcsán ilyenkor aktiválódik.

Ha ezen már túl vagy, tehát már kijelentésed van, vagy egyszerűen meg sem jelent a szóhasználatodban, a “kellene”, akkor ami még nagyon-nagyon sokat tud segíteni, az a Carol Dweck által javasolt kvázi varázskifejezés, a “még nem”. Mert ha egyszerűen van egy kijelentésed arról, hogy valami pillanatnyilag hogyan történik, az tud nagyon állandónak tűnni: hogy ez így van, és soha többet nem is fog megváltozni. És ezen segít az, hogy ha elkezded beleépíteni a saját megállapításodba azt a varázskifejezést, hogy “még nem”.
Nem azt mondom, hogy “Kipakoltam egy csomószor a tárgyat más helyzetben, dolgoztam mellette, nem volt gond, és a szlalomnál nem működik.” Hanem azt mondom, hogy “A szlalomnál még nem működik.” Mert ez megnyitja a teret, megnyitja annak a lehetőségét, hogy oké, most nem, de majd később igenis át tud fordulni. És ráfordít arra, hogy hogyan fogsz tovább dolgozni: min fogsz változtatni, mit fogsz máshogyan csinálni, mit fogsz elkezdeni, mit fogsz abbahagyni annak érdekében, hogy változzon a dolog.

Mert ugye, ahogy mondtuk az elején, az igenis hasznos, és ténylegesen az fog eredményre vezetni, hogy tervszerűen és tudatosan dolgozol. És ezt azáltal tudod hosszú távon biztosítani magadnak, hogy amikor az elvárásokból jövő rossz érzés beugrik, akkor kilapátolod a képből, és kijelentések, illetve a kijelentésekbe épített “még nem” varázskifejezés segítségével szépen benne tudod tartani magadat cselekvési üzemmódban.

Ha tetszett a poszt, csatlakozz a Belső körhöz! Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy biztosan megkapd a Legyél Mindig Kutyás! tartalmakat.