Energiamenedzsment – Nyíri Gabi

Szülinapos

Gabi — Thu, 25 Jan 2024 19:28:28 +0000

Pontosabban évfordulós. Skill ma 10 éve érkezett hozzánk. Mivel mentvény, nem tudjuk a pontos születésnapját, így nála az érkezése évfordulójáról emlékezünk meg.

Hozott egy csomó változást, de van, ami állandó maradt azóta is.

Villám tempóban illeszkedett be. Hazainduláskor a menhelyen beszállt Elfie mellé a boxba, így elsőre úgy utaztak az autóban, ahogy utána mindig.

A kertbe érve Elfie körbevezette. Végigmentek a tuják alatt és a kerítés mellett, majd nem egészen fél óra múlva Skill már kiment megugatni az érkező pizzafutárt. Lévén ő már itt lakik.

Akkor még nem hívták Skillnek. Hogy korábban hogy hívták, nem tudjuk. Volt egy név az oltási könyvén, de azt a menhelyen valószínűleg senki nem ért rá mondogatni neki. Így azt, hogy a kaja osztáskor illik leülni, Elfie-től tanulta meg – lehet, hogy csak másnapra.

Szombaton érkezett, vasárnap már jött velem a kutyasuliba edzést tartani. Gondoltuk, azt is ugyanannyira nem ismeri, mint azt, hogy milyen otthon maradni egyedül.

Voltak hosszú projektjei. Skill bújós kutya, amit szeretett volna Elfie-n is gyakorolni. Ennek kivitelezése legalább egy évig tartott. Addig minden áldott nap megszeretgette Elfie-t, és elszenvedte a csúnya pillantásokat és az elhúzódást. Darabonként lebontotta az ellenállást, és elérte, hogy Elfie először „pfuj, na jó, kivételesen megengedem” arccal eltűrje a pofa nyalogatást. Utána odáig fajultak a dolgok, hogy összebújva aludtak. Néha.

8 hónapig volt egyke kutya is. Azután, hogy Elfie elment, csak ő maradt. Hősiesen helytállt, ő evett meg minden kaját, gyűjtött be minden simit, és rágott minden labdát. De egyértelmű volt, hogy ez nem az ő világa.

Aztán felnevelte Sage-et. Onnantól, hogy hazahoztuk, büszke tekintettel nézte a kicsi és néha idegesítő haverját. Lett újra játszótársa. Skill a rossz ízületei miatt nem tud szaladgálni, de kitörő lelkesedéssel áll egy helyben a kertben, és futtatja maga körül a kölköt (aki már nem kölök, de a felállás semmit nem változott). A kölyök nevelés tagadhatatlan előnye Skill számára, hogy a kicsit kapásból bújósra lehetett formálni. Művészien alszanak ketten egy ágyon. Egy darabig, mert személyes térre mindenkinek szüksége van, persze.

Amin nem fogtak az évek, az a labdamániája és a munkakedve.

A híre, hogy apportos, megelőzte. Már úgy mentünk a menhelyre, hogy meg kell győződni róla, hogy nem félti a zsákmányát a másik labdamániástól, Elfie-től. Igen, én voltam az, aki labdára teszteltem a nulladik közös sétán. És mivel nem volt gond, bele mertünk vágni a közös életbe.

A labda cibálós fotó ma készült róla. Még mindig ez a legjobb buli: lógni a szeren.

Talán a legnagyobb kihívás Skill kapcsán, hogy a „csináljunk valamit” mit sem változott attól, hogy, röviden szólva, egyetlen ép ízülete sincs. A mai fotó is a csarnokban készült, ahol Sage-dzsel edzünk. Ugye nem képzeli senki, hogy Skill oda nem jön? Csak a félreértések elkerülése végett, ha edzős cucc van nálunk, jelentőségteljesen beáll a kapuba, hogy innen senki, sehova nélküle.

Most olyan 150 méter a hatótávolsága, ennyit tud sétálni. Fejben ettől persze nem fárad el. Hosszabban állni már nehezen, ülni is csak jó talajon, ha nagyon muszáj. Így persze a trükkök jó része kiesik. Viszont lassan bármiből is tudok önkontroll feladatot csinálni, ami mellé le lehet tenni a labdáját.

Ez ő, a változás és változatlanság egysége. Skill, örülünk, hogy vagy nekünk!

Kell egy ötlet? Menj kutyázni!

Gabi — Tue, 14 Nov 2023 19:30:59 +0000

Amikor el vagy akadva egy probléma megoldásában, vagy hiányzik egy ötlet ahhoz, hogy tovább tudj haladni, kutyásként az egyik legjobb dolog, amit tehetsz, hogy elmész kutyázni. Mi miatt van ez így? És hogyan hallgattathatod el a belső ellenkezésedet, amikor éppen erre készülsz?

Röviden:

Ha azt érzed, hogy elakadtál egy probléma megoldásával, vagy éppen nem kapsz új ötleteket, kutyásként nagyon hasznos számodra, ha elmész, és a kutyáddal töltesz egy kis időt.
A kutyázás több dolgot is nyújt, ami fontos a továbblépéshez.
Teret ad az elmédnek, hogy kilépjen az elakadásból.
Kimozdít a környezetből, amiben nem tudtál haladni.
Megérkeztet a jelenbe, ezáltal nem enged azon görcsölni, hogy nem haladsz.
A kedvező hatások ellenére az egód mégis tiltakozhat, amikor a kutyázást akarod választani.

Nézd meg a videót a részletekért, de a legjobb ellenérv, amit ilyenkor magadnak mondhatsz, hogy az sem lenne jó, ha tovább ülnél ott, és próbálnád erőltetni a haladást!

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Azt a témát, hogy hogyan használhatod a kutyázást arra, hogy előrelépj a problémamegoldásban, vagy új ötleteket szerezz, az juttatta eszembe, hogy a kreativitásról olvasok éppen egy könyvet, ahol egy csomó eszközt és technikát felsorolnak azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdhet az ember, ha éppen elhagyta a múzsa, és azt érzi, hogy nem tud előrehaladni. Ahogy ezeket az eszközöket megfigyeltem, azt vettem észre, hogy nekem van egy saját kutyás példám a közelmúltból, amikor pontosan ezeket alkalmaztam. Így arra gondoltam, hogy elhozom neked a saját esetemet, és ezen keresztül megmutatom, hogy mi mindent mondanak a szakértők, akik a kreativitás témáját vizsgálják.

Az történt velem, hogy volt a munkámban egy meglehetősen összetett probléma, amivel kapcsolatban különböző lehetséges érvek voltak terítéken. Azt gondoltam, hogy nekem van egy tök jó megoldásom, vele együtt egy elég bonyolult érvrendszer, amit ha jól át tudok adni a főnökömnek, jó irányba tudnánk fordítani a dolgokat. De ehhez arra volt szükség, hogy elsőre jól és összeszedetten tudjam elmondani, hogy mi van a fejemben, és hogy mi miatt gondolom azt, hogy ez a jó megoldás.

Azt éreztem, hogy bár megvan a fő elképzelés, egyszerűen képtelen vagyok logikus sorrendben összerendezni az érveimet – így képtelen lettem volna bárkit hatékonyan meggyőzni. Ezen a ponton azt láttam, hogy két lehetőség van előttem:

Az egyik, hogy ülök tovább a laptopom előtt, és elkeseredetten próbálom valahogy összeszedni a gondolataimat, és szépen, rendszerezetten leírni őket. Azt feltételezem magamról, hogy először megpróbáltam volna magyarul, és ezerszer visszatörlöm. Utána valószínűleg kínomban nekiálltam volna angolul is. Ez a másik nyelv, amit sokszor használok a munkámban, és időnként angolul valahogy jobban ki tudom fejezni a gondolataimat, mint magyarul. Valószínűleg az angol sem sikerült volna. Az egészen csak egyre jobban felhergeltem volna magam. Egyre inkább leesett volna a figyelmem a problémáról, illetve a megoldásról, amit kitaláltam, és egyre inkább szorultam volna be abba, hogy ez nem megy.

Szerencsére nem ezt csináltam. Hanem eszembe jutott egy másik lehetőség, és azt mondtam, hogy hagyom a fenébe most ezt az egészet, és el fogok menni edzeni. Sage-dzsel csarnokba menni edzeni olyan szempontból szerencsés, hogy nagyon közel van hozzánk a hely. Készülődéssel együtt 10 perc alatt ott tudok lenni. És mivel egyedül dolgozom, ilyenkor bőven elég nekünk egy fél óra. Ami után maximum 10 percben megint itthon tudok lenni. Tehát kevesebb mint egy óra kellett ahhoz, hogy elmenjek, eddzek egy kicsit és visszajöjjek.

Amire számítottam, alapvetően be is igazolódott. Elmentünk, dolgoztunk egyet, hazajöttem, leültem a gép elé, és egy lendülettel, pár perc alatt, szépen, rendszerezetten le tudtam írni, ami a fejemben volt, de valahogy addig nem állt össze. Nézzük meg, hogy mi az, ami itt történt!

Azt választottam, hogy a hátam mögött hagyom egy rövidke időre a problémát, amivel el voltam foglalva, és azt a helyzetet, ahol ezzel a problémával eddig dolgoztam.

De miből tud ilyenkor ellenállás születni? Hát az ember hatékonyságra nevelt egója azt fogja mondani, hogy „Figyike, nehogy már mással foglalkozz! Akkor biztos, hogy nem fogunk hatékonyan előre mozdulni az ügyben, amit meg szeretnénk oldani!” Csakhogy az van, hogy amikor az ember elakad, akkor hiába ül ott. Abból aztán minden lesz, csak hatékonyság nem! Mert leginkább rossz érzések fognak termelődni, és egyre inkább arra irányul a figyelem, hogy el vagyunk akadva. Ahelyett, hogy bármit hatékonyan hozzá tudnánk adni. Emiatt a legerősebb ellenérv, amit az ember saját magának mondani tud arra, hogy miért nem jó, ha kiszakadunk, az az, hogy az, hogy az sem jó, ha ott ülünk tovább! Egészen értelmetlen azt várni, hogy megoldás szülessen abból, hogy szép szorgalmasan csinálunk tovább valamit, ami nem vezet eredményre!

És mi miatt értelmes – és saját magunk számára egy relatíve könnyen eladható – választás a kutyásoknak az, hogy kutyázni megyünk? Mert valljuk be őszintén, hogy valójában csinálhatnánk tulajdonképpen bármi mást, ami megfelel néhány feltételnek, amit majd rögtön meg fogunk beszélni. Nem csak a kutyázás az egyetlen lehetséges megoldás, valóban.
De kutyázni egyrészt azért megyünk szívesen, mert szeretünk kutyázni. Amit pedig még a hatékony énünk is elég könnyen meg szokott venni, az az, hogy kutyázni egyébként is kéne. Legalább valami olyat csinálunk, amit máskor mindenképpen meg kéne csinálni, tehát nem tűnik teljesen öncélúnak a dolog.

Már érted, hogy hogyan tudod elmagyarázni magadnak, hogy mi miatt érdemes kutyázni menni. Nézzük meg most azt, hogy miképpen fog neked segíteni a kutyázás!

Eltávolodás: Azáltal, hogy eltávolodsz attól, amit csinálni próbálsz, adsz az elmédnek egy kis szünetet, hogy valami mással tudjon foglalkozni, és ne kelljen arra fókuszálnia, amibe bele van ragadva.
Új környezet: Az is nagyon fontos, hogy kutyázni elmész valahova. Mert bármilyen furcsán hangzik, az elakadáshoz hozzátartozik az, hogy konkrétan abban a tárgyi környezetben, abban a nézőpontban vagy elakadva, ahol eddig próbáltál előrehaladni. Ami azt jelenti, hogy már akkor is új nézőpontba kerülnél, ha átülnél a szomszéd szobába. Ha meg elmész a kutyával sétálni, vagy elmentek edzeni, akkor pláne megváltozik körülötted a fizikai környezet, megváltozik körülötted a tér – ami megint csak segít az elmédnek új inspirációt, új szempontokat behozni. Ez pedig növeli annak a valószínűségét, hogy el tudsz lépni attól az eddigi jól megszokott megközelítésedtől, ami nem vezetett eredményre.
Jelenlét: A kutyázás harmadik nagyon fontos hozadéka az új ötletek generálása szempontjából, hogy erősen megérkeztet a jelenbe. Arról sokszor beszéltünk, hogy a kutyásként meghatározó élményünk, hogy mennyire ott vagyunk a pillanatban, amikor a kutyánkkal töltjük az időt. Ismerjük a tudatos jelenlét – a pillanat erős megélésének – jótékony hatásait. Emellett még egy szempontból kiemelten fontos ez amikor problémamegoldásról van szó: amíg a kutyádra figyelsz, nem tudsz magán a problémán pörögni, és nem tudod belehergelni magad abba sem, hogy éppen nem haladsz azzal, amivel kellene.

Szóval vidd el ebből a részből kérlek szépen azt, hogy ha azt érzed, hogy beszorultál, elakadtál egy probléma megoldásával, vagy éppen nem kapsz új ötleteket, kutyásként nagyon hasznos számodra, ha elmész, és a kutyáddal töltesz egy kis időt. Mert ez új teret, új keretet, új lehetőséget ad az elmédnek arra, hogy előrelendüljön, és így tovább tudj menni a problémamegoldásban.

Beszélgetéseim egy macskával – és amiért ez jó

Gabi — Wed, 20 Sep 2023 18:34:30 +0000

Egy macskáról lesz szó egy kutyás személyes fejlődésről szóló blogban. Pontosabban arról, hogy egy cica hogyan szokott rendszeresen mosolyt csalni az arcomra, és ezáltal hogyan járul hozzá a jóllétemhez.

Röviden:

Ha meghallgatod a macskás történetemet, gondolhatod, hogy egy tök jelentéktelen dolog.
És azt kell, hogy mondjam, hogy az.
De én tökéletesen nem így élem meg. Nekem ez egy kedves kis jelenet, ami minden esetben megmosolyogtat.
Azt fontos nagyobb kontextusban látnod, hogy az életünk telis-teli van ilyen apró, jelentéktelennek nevezhető és mégis szívmelengető epizódokkal.

Nézd meg a videót a részletekért, de ezek azok, amik összességében azt fogják adni, hogy jól érzed magad – függetlenül attól, hogy mi történik veled az adott napon.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Sokszor hallasz arról mesélni, hogy mi történik velünk a sportkutyás életben: mit csinálunk agility edzésen, hogy alakulnak a versenyeink. Hallhatsz arról is, hogy az edzéseken a növendékeimmel milyen kalandjaink vannak, mit gyakorlunk, milyen megélésekkel és kihívásokkal találkozunk, és ezekkel hogyan dolgozunk.

Magáról a kutyaiskoláról és azokról, akik oda tartoznak, azonban szinte soha nem szoktam mesélni. Ezen a ponton lehet, hogy még mindig nem érted, hogy hogy jön ebbe a képbe egy macska. Hát úgy, hogy a kutyaiskolának van egy bentlakó macskája, akire azt lehet mondani, hogy az oktató csapat oszlopos tagja, hiszen minden kutyát vele tesztelünk macskákra, és a macska szocializációban, tehát a macskához való szoktatásban, is kulcsszerepet játszik.

Lehet mondani, hogy arany élete van a cicának. Van neki a suliban egy saját boxa, egy saját kis kennelje, benne egy pihe-puha ággyal és kajával. Ahol ő azokat az időket szokta pihenéssel eltölteni, amíg mi a pályán dolgozunk – hogy ezáltal mindenki életébe kicsivel több nyugalmat vigyünk: a kutyák ne folyamatosan közömbösüljenek macskára, és neki is legyen az egy kis pihenője.

De abban az időben, amikor éppen nem történik semmi a pályán, ő szabadon mozog a komplexumban. Ebből következik, hogy amikor én megérkezek, az első dolgom, hogy a cicát betegyem a helyére a boxba. Érdekes módon ő nem csak az oktató csapat oszlopos tagja, hanem kiváló behívással is rendelkezik. Én még kevés olyan cicát láttam, akit így lehetne szóval hívni, mint őt.

Nagyon jó közel jön – csak neki fura értelmezése van arról, hogy mi az, hogy közel. Mert az esetek többségében soha nem a földön van, hanem mindig valaminek a tetején áll meg. Az elején azt gondoltam, hogy ezt a viselkedését az oktató csapat fiú tagjai erősítették meg benne, akik sokkal magasabbak, mint én. Hogy amikor a cica megáll a kennelek tetején, vagy éppen egy kerítésoszlopon egyensúlyozik, a srácok egyetlen laza mozdulattal leveszik őt onnan, és be tudják rakni a boxba. Aztán cicás körökben felvilágosítottak, hogy a macskák világában a magasság a dominanciát is jelzi. Tehát lehet, hogy pusztán arról van szó, hogy Cicus érzékelteti velem, hogy a kutyaiskolai hierarchiában én hol vagyok hozzá képest.

Mindenesetre általában úgy indul a bezárási folyamat, hogy én hívom őt. Megjelenik valamilyen magaslati ponton. És úgy esélyem sincs őt levenni ezekről a helyekről, hogy ez biztonságos legyen, és semmiképpen ne okozzak fájdalmat. Mert az, hogy belemarok az oldalán a bundájába, vagy meghúzom a grabancát, nem lenne szép dolog – sem nem lenne neki kényelmes, sem nem lenne biztonságos abból a szempontból, hogy semmiképpen ne ejtsem el.

Innentől fogva én a meggyőzés eszközéhez szoktam folyamodni. Kitárom a box ajtaját és elkezdem a cicának elmagyarázni a helyzetet, hogy „Figyi, én nem vagyok olyan magas, mint a fiúk. Tehát ha nem akarod, hogy a kis bundádat meghuzigáljam, akkor kénytelen leszel lemászni onnan, és bemenni a saját négy lábadon a boxba.” Több-kevesebb rábeszélés és némi cuki nyávogás után általában be szokott következni, hogy ő lemászik vagy leugrik, és bevonul a boxba, ahol kényelmesen elhelyezkedik.

Igazából mondhatnád erre a történetre, hogy egy tök jelentéktelen dolog. És azt kell, hogy mondjam, hogy az. Ráadásul mindamellett, hogy jelentéktelen, egészen sokszor zajlik le hasonló módon, tehát akár még azt is mondhatnánk rá, hogy bosszantó.

De én tökéletesen nem így élem meg ezt az egészet, hanem nekem ez egy kedves kis jelenet. Nagyon viccesnek érzem tárgyalni egy macskával arról, hogy le kéne mászni a kerítésoszlop tetejéről, mert egyébként nem lesz kajálás, meg agility edzés sem.

Azért hozom neked ezt a példát, mert engem ez minden esetben megmosolyogtat. Mindig belemegy egy-két percem, de mindig megmelengeti a szívemet. Hogy itt a cica, jól ismerem, hogy mi lesz a folyamat, és fogunk egy kicsit haverkodni is. Azt fontos nagyobb kontextusban látnod, hogy az életünk telis-teli van ilyen apró, jelentéktelennek nevezhető és mégis szívmelengető epizódokkal.
Ez az, amikor látsz az utcán egy kutyát, aki cuki, és amikor mentek el egymás mellett, egymásra mosolyogtok. Biztos vagyok benne, hogy te is ismered ezt: amikor rád mosolyog egy kutya az utcán, semmi látható nem történik, de valahogy mégis kapcsolódtok. Vagy amikor ér egy kedves gesztus a forgalomban. Hallasz valami vicceset. Találkozol valamivel a természetben, látsz egy naplementét vagy szivárványt, érzel egy illatot.

Történik valami pozitív – és mind-mind apróság. Ezzel kapcsolatban azt fontos tudatosítani, hogy az életünkben több ilyen apró, mondhatni jelentéktelen epizód van, mint ilyen hú, de nagy, jelentékeny dolog, amitől azt várná az ember, hogy na, majd ettől leszek boldog. Ezért fontos megtanulod észrevenni és értékelni az apróságokat.

Szóval gondolkozz el rajta, kérlek, a mai napot kapcsán, hogy neked mi a megfelelője az kis beszélgetésemnek a kutyaiskolai macskával!

Mi az, ami a te arcodra csal mosolyt?
Mi az, ami akár rendszeresen megtörténik, és egy kedves momentum számodra?
Mi az, amit ma láttál, és szép volt?
Mi az, amivel találkoztál, és vicces volt?
Mik azok a pillanatok a mai napodból, amik hozzájárultak ahhoz, hogy többet mosolyogj?

Mert ezek, amik összességében azt fogják adni, hogy jól érzed magad – függetlenül attól, hogy mi történik veled az adott napon. És a nagy események között az apróságok által tudod megtalálni az örömöt, az előrevivő, jó momentumokat a mindennapokban.

Tervezni nem elég! Tervezz jól!

Gabi — Tue, 22 Aug 2023 18:45:10 +0000

Az időnket akkor tudjuk jól használni, ha tervezünk vele. A sportkutyázásból azt is tudjuk, hogy ez akkor van így, ha megfelelően tervezünk. Mi az, amit a sportpályáról átültethetünk az általános időgazdálkodásunkba?

Röviden:

A sportkutyázásban megéled, hogy a hatékonysághoz jól kell tervezned a saját mozgásodat, a saját feladataidat.
Ehhez egyrészt pontosan kell tudnod, hogy mennyi időre van szükséged egy-egy dologra.
Amikor ezt rosszul becsüljük meg – nem csak a kutyázásban – jellemzően lefelé becslünk, vagyis a valósnál kevesebb idővel számolunk.
Emellett az is fontos, hogy mit értesz bele egy-egy tevékenységbe, manőverbe. Legyél következetes abban, hogy mit tekintesz az elejének és a végének.

Nézd meg a videót a részletekért, de ezeket a szempontokat vedd figyelembe akkor is, amikor a saját, akár egyáltalán nem kutyás, tevékenységeidet tervezed.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Az időgazdálkodás témáját egy hétvégi élmény juttatta eszembe, ami a saját edzésemhez kapcsolódik. A mostani időszakban az edzésmunkánk jelentős részét arra fordítom, hogy a saját állóképességemet, a saját robbanékonyságomat javítsam, ami azt jelenti, hogy én járok futóedzéseket csinálni. Kora este szoktam ezeket megcsinálni, amikor már nincsen nagyon meleg, de még kellően világos van. Vasárnap este mondtam a páromnak, hogy gyorsan elszaladok megcsinálni a kis edzésemet, és utána csinálhatunk valami mást.

Nagyjából az volt a fejemben, hogy az edzésem jelenleg olyan fél óra körül van – és mégis az lett a dologból, hogy másfél órát tartott az egész. Utána borzasztó rossz érzés volt bennem, hogy valamit nagyon benéztem. Mert azért nagyon nem mindegy, hogy valami fél órát vagy másfél órát vesz igénybe. Ahogy elkezdtem utánanézni magamban, hogy mi is történt itt, azt vettem észre, hogy olyan dolgok bukkannak felszínre, amiről rengeteget beszélünk az agility pályán. Ezért arra gondoltam, hogy megmutatom neked, hogy milyen tényezők vannak, amiket a sportpályán nagyon jól ismerünk, készségszinten használunk – és mégis össze tudjuk zavarni akkor, amikor az életünk egyéb részeinek megtervezéséről van szó.

Meddig tart valójában…?

Az első ilyen fontos dolog, hogy mit gondolunk arról, hogy meddig tart maga a tevékenység. Az agility-ben ez leginkább akkor jön képbe, amikor azzal foglalkozunk, hogy nekünk felvezetőként meddig tart egy-egy manővert kivitelezni, egyszerűbben mondva nekünk meddig tart valamit megcsinálni.

Ez azért nagyon érdekes, mert ha ezt jól csináljuk, akkor ez összhangban van egyrészt a pálya, a feladat igényeivel, másrészt legalább ilyen fontos, hogy összhangba kell kerülnie a kutyánk mozgásával. Ha ebbe gikszer csúszik, nem azt csináljuk, ami a feladat. Vagy bekeveredünk a kutya útjába. Vagy ami szintén elég furcsa eredményekre vezet, hogy egyszerűen a testünk egy adott pillanatban nem azt a jelzést adja le a kutyának, amit mi szerettünk volna, és ezáltal ő nem azt fogja végrehajtani, amire mi gondoltunk.

Ennek legextrémebb esete az agility pályán szerintem az, amikor az, hogy jól mérjük-e fel, hogy valamit meddig tart megcsinálni, konkrétan egy veszélyforrást tud kiküszöbölni. A kérdés, hogy jól tudjuk-e felmérni, hogy mennyi időre van szükségünk ahhoz, hogy átérjünk a kúszó előtt, amíg a kutya a kúszóban dolgozik. Ha ezt elvétjük, és ott maradunk a kutya útjában, nem csak útban leszünk, hanem azt kockáztatjuk, hogy összeütközünk – ami a kutya számára is veszélyforrás, és a saját testi épségünk szempontjából sem nagyon kedvező.

Mivel ez egy kritikus pontja a közös munkának, nagyon sokat beszélünk róla a kutyásaimmal edzésen. Hogy hogyan tervezzük a kúszónál oldalváltást úgy, hogy biztosak legyünk benne, hogy abban az időben, ami a rendelkezésünkre áll, meg tudjuk csinálni a saját részünket. Mert ugye a kúszóban éppen nem is látod, hogy pontosan hol van a kutyád, hanem csak a hangokra meg a tapasztalatodra kell hagyatkoznod.

Na most, hogy néz ez ki az agility pályától távol? Hát úgy, hogy az magától értetődő, hogy úgy tudsz az időddel tervezni, hogy egymás mögé rakod a dolgokat, amiket szeretnél megcsinálni, és mindegyikkel kapcsolatban van egy becslésed arra vonatkozóan, hogy meddig fog tartani megcsinálni.
Azonban sokszor az történik, hogy ez a becslés pontatlan, mert valami olyanról van szó, amivel még nincs tapasztalatod. Vagy nagyon sok változó befolyásolja, és emiatt nem lesz pontos a becslésed. És van egy olyan tendenciánk, hogy inkább lefelé becsülünk, tehát inkább rövidebb időt számolunk, mint hogy túl sok időt hagynánk rá.
A másik dolog az, amikor egyszerűen túlzott optimizmusba csapunk: Tudjuk, hogy hétfő reggel 45 perc beérni az irodába. És mégis azt gondoljuk, hogy ha nekünk nagyon nagy szükségünk van rá, akkor az majd valahogy működni fog 35 perc alatt is.

Így itt a feladat az, hogy ahogyan a kutyázásban is folyamatában megtanuljuk, hogy bizonyos manővereket meddig tart kivitelezni – mennyi időt tölt el a kutyája a kúszóban -, ugyanígy tanítasd magadat arra, hogy bizonyos tevékenységeket meddig tart megcsinálnod. Amikor aztán ezeket a tevékenységeket, illetve blokkokat bepakolod a tervedbe egymás mögé, ne legyél túlzottan optimista, légyszi, és ne gondold azt, hogy te a légvonalban helyett majd az erdőn keresztül tudsz egy rövidebb utat.

Mi is az pontosan…?

A másik tényező – ami az én esetemben egyébként inkább játékba került -, az, hogy mi az pontosan, amit beleértesz az adott tevékenységbe.

Ugye azt mondtam neked, hogy van egy körülbelül 25 perces futóedzésem, amit mégis másfél óra alatt sikerült megcsinálnom. Na de én mire gondolok akkor, amikor azt mondom, hogy 25 percig tart? Hát az első és utolsó futólépésem megtétele közt eltelő idő. Azért vagyok ezzel most olyan nagyon képben, mert két dologgal variálok: hogy hány ismétlést csinálok, illetve, hogy az ismétlések között mekkora szüneteket tartok. Tehát azt pontosan tudom, mert megnézem az órámon, hogy X perckor kezdtem el, Y perckor fejeztem be – és a kettő között nagyjából 25 perc van.

Igen ám, de amire én gondoltam, hogy onnantól, hogy én elköszöntem a páromtól otthon, hogy „szia édes, mentem futni” odáig, hogy „helló, megjöttünk”. Nem csak azt az időt kellett volna bekalkulálnom, hogy az első futólépésem megtételétől az utolsóig. Hanem minimum ott van az, hogy le kell mennem a kutyaiskolába, be kell jutnom, le kell parkolnom, elő kell készítenem a bójáimat, be kell melegítenem, meg kell csinálnom a 25 percnyi futást, le kell vezetnem, össze kell pakolnom, be kell zárnom a kutyaiskolát és haza kell jönnöm. Na, ez csinálta az aprócska eltérést a fél óra és a másfél óra között.

Ugyanez jelen lehet az agility-ben is abban a formában, hogy tulajdonképpen honnan is indítod a manővert, amire éppen gondolsz. Mert amikor mondjuk egy elemet önmagában, egyetlen akadályon gyakorolsz, az az élményed, hogy „oké, ez így nagyon hamar megvan”. Persze, mert ott vagy te is tök közel az akadályhoz, meg a kutya is – és onnan nagyon kényelmesen, nagyon flottul meg lehet csinálni. De nagyon más lesz a helyzet, amikor mondjuk mind a ketten egy másik akadálytól futtok, és még oda is kell érned, ahonnan ezt a mozdulatot el tudod indítani. És a kutya mozgását figyelembe véve lehet, hogy erre egészen más mennyiségű időd lesz, mint amire gondolsz, és jön a „hajjaj, így mennyivel tovább tart a dolog…!”

Azon túl, hogy megbecsülöd, hogy meddig tart maga a tevékenység, foglalkozz azzal is kérlek, hogy mi az, amit ebbe beleértesz. És ebben legyél konzisztens. Ha úgy terveztél, hogy az edzés egy fél óra, akkor pakolj elé, mögé még fél-fél órát, ami arra van, hogy odamentél, meg hazajöttél. Tök oké, hogy nem egyetlen nagy blokként kezeled az egészet. De azzal nagyon el fogsz csúszni, ha kevesebb elemet tervezel be, rövidebbnek tekinted az egész folyamatot, mint amilyen valójában. Mert ez is hasonló elcsúszáshoz fog vezetni, mint az, amikor egyszerűen alul becsülöd azt, hogy maga a tevékenység meddig fog tartani.

Szóval vidd el ebből a részből, kérlek szépen, azt, hogy a sportkutyázásban megéled, hogy jól kell tervezned a saját mozgásodat, a saját feladataidat. Mind abban a tekintetben, hogy meddig fog ez tartani, mind abban a tekintetben, hogy mi mindent kell megcsinálni, tehát hol indul és hol van a vége. És ezeket a szempontokat vedd figyelembe akkor is, amikor a saját, akár egyáltalán nem kutyás, tevékenységeidet tervezed. Azért, hogy a tervezés ne csak bosszantó legyen és frusztrációt szüljön, hanem ténylegesen a hatékonyságodat, a jóllétedet szolgálja.

Sok dolgod van? Így fogsz vele haladni is!

Gabi — Tue, 08 Aug 2023 18:44:30 +0000

Ha úgy érzed, túl sok dolgod van, akár a kutyázásban, akár az életed egyéb területein, az tud nagyon nyomasztó lenni. Hogy ne csak frusztráció keletkezzen ilyenkor, hanem tényleges eredményekre juss, oda kell figyelned egy nagyon fontos dologra. Mi ez, és hogyan segít?

Röviden:

A kutyázásban is lehet sok teendő, de legtöbbször az életünk számos területe igényel egyidőben figyelmet – ami csak nehezítheti a helyzetet.
Amikor az emberek azt élik meg, hogy sok dolguk van, gyakran mondják róla, hogy „valami” meg „kellene”, és hogy bizonytalan és massza az egész.
Nem biztos, hogy mi van ebben a masszában, és mi az, ami – szerencsére – jelenleg kívül van ezen a körön.
Valójában ez a bizonytalanság, megfoghatatlanság, a massza-dolog okozza azt a feszültséget, amitől annyira utáljuk, hogy sok dolgunk van.
Ilyenkor ahelyett, hogy hatékonyan haladnánk, megpróbáljuk fejben rendezni a sorokat.
Ez pedig rengeteg energiát fel tud kajálni. Azt, amit arra kellene használni, hogy megugorjuk magukat a feladatokat.

Nézd meg a videót a részletekért, de az legfontosabb dolog, amire figyelj oda, hogy ezt a masszát fordítsd át egy konkrét listába – ami kézzelfogható és végrehajtható.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

A bevezető alapján lehet, hogy éppen azon gondolkozol, hogy hogy lehet a kutyázásban túlságosan elfoglaltnak lenni. Hát lehet, hogy neked nincs ezzel tapasztalatod, de velem bizony előfordul időnként az, hogy azt érzem, hogy lassacskán kutyakaját kéne rendelni, meg a sokféle táplálékkiegészítő és gyógyszer közül, amit a juhászok kapnak, valami éppen fogytán van, meg lassan valami aktuálissá válik az állatorvos kapcsán, át kéne nézni a verseny nevezéseket, meg lassan fésülködni is kellene. Tehát egy egész rakat teendő ott tornyosul a gondolataimban.

Ez csak hatványozottá tud válni olyankor, amikor valamilyen sporttal foglalkozol, és ne adj’ Isten készülsz valamilyen konkrét eseményre – ami nálam Sage-dzsel éppen szintén ott van. Mert ilyenkor aztán el tudnak burjánzani tényleg a teendők: A mi sportunkban ott van az, hogy lejjebb kéne hozni a palló zónáját, dolgozni kéne az önálló szlalomba bemenetelen. Jó lenne még magasabb szintre emelni a távolsági munkát. Odafigyelni az alapozás szinten tartására, tehát csinálni kellene az ugróiskolát. Meg haladni kéne a felvezetéses programmal, és keresztedzeni, persze. És nem kellene ugye a kutyát túlterhelni, vagyis a pihenőidővel is foglalkozni kell. Mindennek tetejében ott van az én állóképességem is, mert bizonyos tekintetben most én vagyok a szűk keresztmetszet.
Ez az egész már így felsorolva is sok, nemhogy akkor, amikor abba gondolsz bele, hogy Úristen, ezt mind meg kéne csinálni.

Vedd észre kérlek, hogy hogyan beszélek ezekről a dolgokról! Mert ez az, ahogyan általában az emberek is meg szokták fogalmazni a megélésüket: hogy „valami” meg „kellene”, és hogy bizonytalan és massza az egész.
Amikor csak azt éled, hogy nagyon sok dolgod van, általában egy ilyen differenciálatlan, pontosan meghatározatlan masszával van dolgod. És valójában ez az, ami igazán nyomasztó.

Beszéltünk arról korábban az egyik részben, hogy a kutyások esetében nagyon sokszor nem az történik, hogy az életünk csak egyetlen területe igényelné a figyelmünket meg az energiánkat. Hanem több területen van valami, és azt érezzük, hogy jó lenne a figyelmünket és az energiánkat valahogy megosztani ezek között, hogy mindenütt előre tudjunk mozdulni.
Azt mondtuk legutóbb, hogy ennek az a kulcsa, hogy határt szabj a saját magaddal szemben támasztott elvárásaidnak, és megpróbálj egy olyan egyensúlyt beállítani, amit még tudsz finanszírozni időből és energiából – és amivel minden területen mozdítasz annyit, hogy azt érezd, hogy az egész ilyen jóféle módon haladt előre.

Na most, ha már a kutyázásból ki tud esni annyi feladat, hogy azt mondod, hogy ez túl sok, akkor képzeld el, hogy mi van akkor, amikor nem csak egyetlen terület van ott! Hanem több terület – az életed több fontos tényezője – igényelné egyszerre a figyelmedet. Még sokkal-sokkal több feladat tud előállni, és ezáltal ez a massza még sokkal nagyobbá válik.
Valahogy így fog kinézni a dolog: hogy „Úristen, a munkám kapcsán is van valami, valakinek a családban jön valami ünnepe. Meg ez az egész kutyás motyesz, és a közösségi tevékenységem, amivel foglalkozom, ott is valami közgyűlés lesz…”
Tehát egy idő után már abban sem leszel biztos, hogy mi az, ami ebben a masszában, ebben a pacában egyáltalán benne van, mi az, ami, pillanatnyilag aktuális, és mi az, ami – szerencsére – jelenleg kívül van ezen a körön.

És ez a bizonytalanság, ez a megfoghatatlanság, ez a massza-dolog csinálja azt a frusztrációt, azt a feszültséget, amitől annyira utáljuk, hogy sok dolgunk van.

Mert amire ez vezet, hogy ahelyett, hogy hatékonyan tudnánk haladni azokkal a dolgokkal, amiket valójában meg kell, illetve meg akarunk csinálni, az történik, hogy belekerülünk egy bénult állapotba. Megpróbáljuk fejben definiálni a paca határait, és legalább odáig eljutni, hogy értsük, mi az, amivel ténylegesen kell foglalkoznunk. Valahogy ezeket próbáljuk nem elfelejteni, és nem elhagyni őket az út mentén.
Ha ezt a gyakorlatot fejben próbáljuk elvégezni, az rengeteg energiát fel tud kajálni. Azt az energiánkat, amit arra kellene használni, hogy megugorjuk magukat a feladatokat.

Ez alapján az egyetlen dolog, amire figyelj oda kérlek, amikor azt érzed, hogy sok dolgod van, hogy ezt a masszát – amiről nem tudod, hogy mi van benne, nem tudod, hogy mekkora, és nyomasztó pont a megfoghatatlansága miatt – fordítsd át egy konkrét listába!

Ne csak az legyen, hogy „valamit bindzsizni kellene a zóna kapcsán meg valami ott a felvezetés a programban is aktuális és valakinek a családban van valami születésnapja…” Hanem kezdd el szépen egy listába összeszedni, hogy mi minden van egyáltalán terítéken nálad. Az nagyon fontos, hogy ezt a listát elsőre ne feladatlistának tekintsd! Van olyan megközelítés, ahol ezt backlog-nak hívják: ezek azok a feladatok, amiknek a létezéséről tudunk. De ez nem jelenti azt, hogy rögtön rá fogunk ugrani!
Ez viszont már adja azt a mentális megkönnyebbülést neked, hogy „oké, most, hogy összeírtam, hogy mi minden van, már legalább tudom, és azon nem kell aggódnom, hogy elfelejtem.”

Itt jöhet a következő lépés, hogy elkezded végignézni ezeket a feladatokat olyan szemmel, hogy az elkövetkezendő időszakban mit kell, illetve mit akarsz megcsinálni az eredményességed érdekében. Ki fogsz válogatni valahány elemet ebből a nagyon hosszú listából, és ez lesz az, ami a feladatlistáddá válik.
Lehet, hogy még mindig azt fogod mondani, hogy van egy listád, amin „sok” elem van – de legalább már egy kézzelfogható, konkretizálható, priorizálható listád van, nem csak egy bizonytalan körvonalú, bizonytalan formájú paca, mint ahonnan elindultál az egésszel.

Szóval vidd el ebből a részből, kérlek szépen, azt, hogy ha azt érzed, hogy sok dolgod van, az baromi fontos, hogy ne csak engedd ezeknek a feladatoknak, hogy megfoghatatlan módon nyomasszanak téged. Kerülj kontrollba azáltal, hogy összeszeded őket! Konkrétan papírra vagy egy elektronikus dokumentumba felírsz mindent, ami terítéken van. Még nem ezt próbálod megoldani, hanem ebből kiválasztod azokat, amik az adott időszakban igazán fontosak számodra. Lehet, hogy ez továbbra is egy hosszú lista, tehát még mindig azt tudod mondani, hogy „sok” dolog van a rajta – de legalább már van egy listád, ami kézzelfogható és végrehajtható, ahelyett, hogy csak nyomasztó lenne az egész.

Multitasking? A kutyázásban sem!

Gabi — Wed, 26 Jul 2023 10:23:13 +0000

A multitaskingról, vagyis arról, hogy több dolgot próbálunk egyszerre csinálni, minden fórumon azt lehet hallani és olvasni, hogy mennyire nem jól működik. És ezt mégsem vagyunk hajlandóak elfogadni addig, amíg meg nem tapasztaljuk testközelből. Éppen ezért most hoztam egy kutyás példát ennek kapcsán.

Röviden:

A multitaskingról, vagyis arról, hogy több dolgot próbálunk egyszerre csinálni, minden fórumon azt hallani és olvasni, hogy mennyire nem jól működik.
Hozzánk közel álló példa hiányában azonban a másoktól jövő tudást nehezen fogadjuk el. Biztos csak a többiekre igaz…
Ezért nézzük meg az, hogy mit tudunk a kutyázásban a multitaskingról.
Tudjuk, ha többfelé próbálunk figyelni, lemaradunk arról, ami körülöttünk történik.
Az is ismert, hogy rosszul hathat a másikhoz való kapcsolódásunk minőségére.
Ezen kívül a hatékonyságunkat is rontja.

Nézd meg a videót a részletekért, de a kutyás példa pont azt mutatja meg, hogy a multitasking kedvezőtlen hatása nemcsak összetett tevékenységeknél, hanem egyszerű, akár mechanikus dolgok esetében is megjelenik.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Amikor a hatékonyságunkról van szó, rengeteget hallani, olvasni arról, hogy mennyire nem működik az, hogy egyszerre több dolgot próbálunk csinálni, vagyis próbálkozunk a multitaskinggal. De az a tapasztalatom a személyes fejlesztés minden területén, hogy a másoktól jövő tanácsokat, a másoktól jövő tudást nehezen fogadjuk be mindaddig, amíg nem találkozunk valami egészen testhezálló, hozzánk közel lévő példával. Mert egyébként mindig valahogy azt gondoljuk, hogy biztos ez csak a többiekre érvényes. Éppen ezért szeretném megosztani veled egy saját kutyás példámat, ami nagyon szemléletesen alátámasztja ezt az egészet.

Arról, hogy a figyelmünket megosztjuk, illetve egyszerre több dologra próbáljuk irányítani, már többször beszéltünk, és a különböző aspektusairól említettük azt is, hogy hogyan vannak jelen a kutyázásban.

Először is beszéltünk arról a Tudatos jelenlét kapcsán, hogy milyen vicces vagy akár veszélyes helyzetek adódhatnak abból, amikor a kutyázásban megpróbálunk valami mást is csinálni. Például sétáltatás közben a telefonunkat nyomkodjuk, vagy mindenféle segédeszköz igénybevétele nélkül egyszerűen csak bármi másra gondolunk, mint ami ott és akkor történik velünk és a kutyánkkal.
Ilyenkor azt éljük meg, hogy egyszerűen lemaradunk a történésekről, és meglepődve tapasztaljuk azt, ami valójában körülöttünk van. Nem értjük, hogy hogy került ide ez a kerékpáros, vagy hogy került a kutyánk mondjuk a futtató másik sarkába – mert a figyelmünk pontosan nem azon volt, ami az adott pillanatban történik.

Aztán a Partnerség tekintetében arról is beszéltünk, hogy sokszor azt érezzük, hogy egyszerűen illetlenség megosztani a figyelmünket több dolog között, mert nem lesz minőségi a kapcsolódás a másik féllel. Ezt nagyon sokan érzékelik a kutyázásban is, és ezért használják például azt az alapelvet, hogy nem visznek magukkal telefont a kutyasétáltatásra. Mert az összes idejüket és figyelmüket, amit rá tudnak szánni a kutyára, tényleg szeretnék érdemben neki adni.

Szóval egyrészt ott van a Tudatos jelenlét és a Partnerség aspektusa, és emellett én megtapasztaltam azt is, hogy mennyire erősen tudja konkrétan az ember hatékonyságát befolyásolni, akár még a kutyázásban is az, hogy egyszerre több dolgot próbál csinálni. És aminél én ezt megéltem, az egy borzasztó egyszerű dolog, és éppen ezért megy szembe nagyon erősen azzal az illúziónkkal, hogy „ó, hát a multitasking biztosan csak akkor nem működik, amikor ilyen nagyszabású meg bonyolultabb dolgokat próbálunk csinálni”.

A következő történt: Ha a hálószobában vagyok, ahol én ronda módon szoktam olvasni, akkor Skill nagyon sokszor odahúzódik mellém, és úgy nevezett fültő vakarkát kell kivitelezni. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy én fekszem vagy ülök az ágyon – nekünk ilyen nagyon alacsony ágyunk van -, Skill fekszik mellettem a földön, tartja a fejét, és a fültövét kell vakargatni. Ez ugye egy félkezes tevékenységnek hangzik, ülsz az ágyon és fél kézzel a kutya fülét vakargatod.
Kitaláltam, hogy az milyen szép lesz, ha én emellett megpróbálok e-könyvet – e-bookot – olvasni. Ez nagyjából egy megint egykezes elfoglaltságnak tűnik: fogom az e-book readert a másik kezemben, elolvasom az adott oldalt, majd egyetlen ujjal, egy gomb megnyomásával, vagy a lap szélének lenyomásával lapozok.

Próbálkoztam ezzel, hogy egyik kézzel kutya fültövet vakar, másik kézzel menedzseli az e-book readert, miközben elolvassa az adott oldalt. És azt vettem észre, hogy jellemzően kettő dolog tudott történni: Vagy az, hogy az olvasás múlt el mindenestül, és csak ültem, és vakartam Skill fülét, miközben néztem magam elé. Vagy ami ennél sokkal viccesebb volt, hogy gyakorlatilag egyszer csak elkezdtem a fültővakarást kivitelezni az e-book readeren is. Ami úgy nézett ki, hogy bár fogalmam nem volt, hogy mit olvasok, közepes rendszerességgel nyomkodtam az oldalakat, és csak pörgött, pörgött el a könyv.

Egyszer csak megálltam és azt mondtam, hogy Jézus Máriám, ezt így nem lehet egyszerre csinálni. Mert ezt a három dolgot – hogy vakarom a kutya fülét, fogom, amit olvasok, és a megfelelő időpontokban lapozok – képtelen voltam összekoordinálni.

És ezen keresztül érkeztem meg ahhoz a felismeréshez, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy lerombolja az ember hatékonyságát az, hogyha egyszerre próbál több dolgot csinálni. Nemcsak bonyolultakat, nemcsak összetetteket, nemcsak olyanokat, aminek elvileg nagy hatásának kellene lennie a világra, hanem borzasztó egyszerű és akár mechanikus dolgokat is.

Szóval vidd el ebből a részből kérlek szépen azt, hogy nagyon úgy tűnik, a kutyás tapasztalatok is azt mutatják, hogy igenis igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a multitasking, vagyis az, hogy egyszerre több dolgot próbálunk csinálni, nem fog működni. Rosszul hat a jelen pillanatban való jelenlétünkre, rosszul tud hatni arra, hogy hogyan kapcsolódunk azokhoz, akik ott vannak velünk. De az is nagyon erősen jelen van, hogy a hatékonyságunkat is elrontja egyszerű kutyás helyzetekben is, és ugyanilyen alapon összetettebb kutyázáson túli helyzetekben is.

Kezeld az energiádat, ahogy az agility-sek!

Gabi — Sat, 18 Mar 2023 18:57:00 +0000

Az agility-ből megtanulsz valami nagyon fontosat annak kapcsán, hogy hogyan használd jól az erőforrásaidat az eredményesség érdekében. Ez pedig olyasmi, ami hasznos az életed egészében. Pontosan mi ez a dolog, és hogyan tudod kiterjeszteni?

Röviden:

Az agility-re jellemző, hogy a felvezetők, az emberek, akik a kutyákkal dolgoznak a pályán, sokkal lassabban tudnak futni a kutyához képest.
Emellett minden agility pályában vannak olyan pontok, ahol szükség van arra, hogy a felvezető közel tudjunk lenni a kutyához, és tudjon segíteni pontos iránymutatással, instrukciókkal.
Ez így egy kellemes ellentmondás, amit mégis megtanulunk kezelni. Tudjuk, hogy csak az, hogy próbálunk gyorsabban futni, önmagában nem elég.
Ehelyett elkezdjük tudatosan használni az erőforrásainkat. Kicsit kisarkítva az történik, hogy tudatosan megfontoljuk minden egyes lépésünket a pályán.

Nézd meg a videót a részletekért, de ugyanez elv érvényes az életed minden területén. A kérdés, amit érdemes feltenned magadnak, hogy „mi a következő legjobb lépés, amit tenni tudok?”

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

A bevezetőben az agility-ről beszéltem, és arról, hogy hogyan tanulsz meg ebből a nagyon szép sportból valami fontosat az erőforrásaid használatával kapcsolatban. Lehet, hogy sok kapcsolódásod van az agility-hez, lehet, hogy te magad is agility felvezető vagy. Az is előfordulhat, hogy csak nézőként találkoztál eddig ezzel a sporttal. De abban biztos vagyok, hogy szemet szúrt neked, hogy a felvezetők, az emberek, akik a kutyákkal dolgoznak a pályán, mennyivel lassabban tudnak futni a kutyához képest, és mégis mekkora összhang tud előállni a két nagyon eltérő mozgási teljesítményből.

Ez szerintem hordoz egy iszonyatosan fontos tanulást azzal kapcsolatban, ahogyan az ember az agility-ben felvezetőként működik. Edzőként azt szoktam mondani, hogy a nagymama legkövérebb, legrövidebb lábú tacskója is egészen biztosan gyorsabban fog futni, mint mi. Ez alól lehet, hogy egy-két nagyon atletikus embertársunk kivétel. De alapvetően érdemes abból kiindulni, hogy a kutya biztos, hogy gyorsabban fog mozogni a pályán, mint mi.
Azt is nagyon hamar megtanuljuk, hogy bizony-bizony minden agility pályában, feladatban vannak olyan pontok, ahol szükség van arra, hogy mi közel tudjunk lenni a kutyához, és tudjuk segíteni az ő munkáját pontos iránymutatással, instrukciókkal.

Ebből adódik egy kellemes ellentmondás. Hogy a kutya gyorsabban fog közlekedni a pályán, mint én. És mégis vannak pontok, ahova nekem felvezetőként oda kell érni. Itt jön az a nagyon érdekes pont, hogy mihez kezdenek ezzel az agility-sek.

A magától értetődő válasz az lehetne az, hogy megpróbálunk még gyorsabban futni. Csak ugye ezzel rögtön beleakadunk az első megállapításunkba, hogy a kutya szinte mindenképpen gyorsabb lesz, mint mi. Vagyis nagyon hamar találkozunk azzal, hogy van egy erős limitáció, ami a mi erőforrásainkhoz, ami futási képességünkhöz kapcsolódik. Amit nem tudunk azáltal áthidalni, hogy megpróbálunk belőle többet csinálni, meg megpróbáljuk erősebben csinálni.
Nem azt mondom, hogy nincs értelme a saját állóképességünkön, és futási technikánkon dolgozni, de az igenis ott van, hogy csak ezzel önmagában nem fogjuk áthidalni azt a nagy-nagy szakadékot, ami van a mi mozgásunk és a kutyáé között.

De akkor mit csinálunk az agility-ben?

Hát elkezdjük tudatosan használni az erőforrásainkat. Kicsit kisarkítva az történik, hogy tudatosan megfontoljuk minden egyes lépésünket a pályán. Annak érdekében, hogy a lehető legjobban használjuk, és arra menjen el a rendelkezésre álló erőforrásunk – a futási kapacitásunk, sebességünk, a távolság, amit meg tudunk tenni -, hogy ezzel a pálya azon pontjaira érkezzünk meg, ahol a legnagyobb hozzáadott értéket képviseljük az eredményesség szempontjából. Tehát ahol a kutyának a leginkább szüksége van ránk.

Hogyan csináljunk?

Elkezdjük ilyen szempontból nagyon tudatosan megvizsgálni a feladatot. Hol van ránk szükség? Mik azok a részek, amiket oda tudunk bízni a kutya önállóságára? És azt mondhatjuk, hogy „ezt a részt, menj, és intézd el egyedül”, miközben mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy használjuk a saját erőforrásainkat, a saját mozgásunkat arra, hogy megérkezünk oda, ahol a kutyának majd ténylegesen szüksége lesz ránk.

Ha általánosabban nézed, az agility-ben találkozunk azzal, hogy az erőforrásaink nem végtelenek, vagyis limitáltak. Így annak érdekében, hogy eredményesek tudjunk lenni, elkezdjük nagyon-nagyon tudatosan használni az erőforrásainkat. Ahelyett, hogy megpróbálnánk csak még többet beletolni – mert azt tudjuk, hogy nem fog eredményre vezetni.

Ez a gondolkodásmód ugyanúgy érvényes az életünk összes területén. Gondolj csak bele, hogy az életed összes szerepében – a munkában, a családban, a szabadidőben, a barátaidhoz való kapcsolódásban – sokkal-sokkal több lehetséges tennivaló van, mint amennyire neked időd és energiád van. És ha azáltal próbálnál minden szerepedben helyt állni, hogy csak többet, többet, többet beletolsz, akkor abból nem eredményesség, hanem kifáradás meg szétesés lenne.

Éppen ezért fontos, hogy elkezdd tudatosan használni azt a szemléletet, amiről az agility kapcsán beszéltünk: hogy nem az a megoldás, hogy egyszerűen többet, többet pakolsz bele a feladataidba, hanem itt is pontosan az fog működni, hogy el kell kezdened okosabban használni az erőforrásaidat.

Arról sokat beszéltünk mi is ebben a körben, hogy ahhoz, hogy bármilyen célt el tudj érni, igenis szükség lesz rá, hogy csinál dolgokat. Csak az, hogy ülsz egyhelyben, és vágyakozol a dolog iránt, vagy csak nagyon szeretnéd, biztosan nem fog működni. Még a legelvetemültebb spiri guruktól is azt hallod, hogy kell tenni dolgokat. És itt kezdünk közelíteni ahhoz az ellentmondáshoz, hogy rengeteg-rengeteg tennivaló van, és limitáltak az erőforrásaink.

Ha az van ott benned, hogy a célodhoz eléréséhez biztosan kell csinálni valamit, az járhat azzal, hogy nagyon cselekvős módba kerülsz. Lényegében elkezded csinálni az első dolgot, ami a szemed elé kerül, vagy ami olyan jó ötletnek tűnik, vagy azt, amit ugyanebben a helyzetben mindig is csináltál.
Ez olyasmi, mint ami az agility-ben történne – ha úgy próbálnánk odaérni a fontos helyekre, hogy csak egyre jobban futunk. Erről megbeszéltük, hogy nem működik. Ugyanígy az élet összes egyéb területén sem fog működni azért, mert túl nagy a veszélye, hogy csak szétforgácsolod az energiádat.

Akkor adódik a kérdés, hogy hogyan lehet az élet mindenféle területén navigálni ebben a rendszerben, ahol van egy csomó minden, amit lehet csinálni annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk a célunkhoz, és valamit muszáj csinálni, mert a semmiből nem lesz valami?

Amit ügyesen át kell látnod, hogy melyik lépést érdemes tenned annak érdekében – mire érdemes az erőforrásaidat használnod – annak érdekében, hogy közelebb kerülj a célodhoz. És mivel bennünk van az, hogy valamit akarunk csinálni, nagyon sokszor azt kérdezzük magunktól, hogy „Oké, és mi lesz a következő lépés?”

Az eredményesség szempontjából egy ennél sokkal-sokkal jobb kérdés az, hogy „Mi a következő legjobb lépés, amit tenni tudok?”

Képzeld el, hogy ott ülsz egy munkahelyi szituációban, hogy oké, ebben a témában gyorsan össze kéne dobni egy prezentációt. Az egy lehetőség, hogy már huppansz is le a gép elé, nyitod a PowerPointot, és gyártod a slide-okat.
Ha egy picit gondolkozol rajta, az eredmény, amire szükséged van, az egy prezentáció ebben a témában – és ezt hogyan tudod leggyorsabban előállítani?
Hát lehet, hogy úgy, hogy tényleg leülsz és megcsinálod, mert ez az egyetlen út előre.
De az is lehet, hogy azt mondod, hogy aha, két hónappal ezelőtt volt egy hasonló téma, ahol a mondanivalóm kétharmadára már megvannak a slide-ok, tehát vegyem azt szépen elő, és hasznosítsam újra.
Vagy egyáltalán nem is biztos, hogy ezt neked kell megcsinálni. Mert, mondjuk, nem te tudod róla a legtöbbet. Nem neked van rá a legtöbb erőforrásod. Vagy nem te értesz a legjobban a prezentáció gyártáshoz. Tehát a másik lehetséges legjobb lépés az az, hogy megkérsz valakit, hogy csinálja meg neked ezt a feladatot.

Vagy ha a magánéletedben, mondjuk, az van, hogy szükséged van a boltból egy valamire, akkor lehet az, hogy kapod magad, és már szaladsz is a boltba megvenni azt az egy dolgot, amire szükséged van. De általában ugye nem ezt csináljuk, hanem végiggondoljuk, hogy oké, ha már elmegyek a boltba ezért az egy dologért, akkor mi minden mást tudok még megvásárolni, amire szükségem van. És egyébként mi minden mást tudok ugyanazon a helyen elintézni? Vagy ha nem „A” boltba megyek, hanem „B” boltba, akkor milyen plusz lehetőségek nyílnak meg számomra?

Szóval vidd el ebből a részből kérlek szépen azt, hogy ahogy az agility-ben, úgy az életed minden egyéb területén is akkor bánsz jól az erőforrásaiddal, ha igyekszel a lehető legjobb dologra használni a célod elérése érdekében. Ez nem az lesz, hogy csak egyre-egyre többet próbálsz csinálni, hanem hogy okosan igyekszel csinálni a dolgokat. Azt a kérdést teszed fel magadnak, hogy „mi a következő legjobb lépés, amit tenni tudok?” És olyat választasz, ami a befektetett erőforráshoz képest a lehető legtöbb hozzáadott értéket adja neked.

Az első számú ok, amiért túlcsinálod: a lehetőség

Gabi — Sun, 12 Feb 2023 19:51:19 +0000

A túlcsinálás az energiánk és az eredményességünk egyik legnagyobb ellensége. A kérdés, hogy észreveszed-e, amikor ez leselkedik rád. Éppen ezért ebben a részben azt nézzük meg, hogy mi jelenti a veszélyt, és hogyan kerülheted el.

Röviden:

A túlcsinálásnak két megnyilvánulási formája van: amikor túlzásba viszel valamit, illetve amikor túlságosan sok időt, energiát, erőforrást pakolsz bele abba, hogy valamilyen eredményt létrehozz.
Mindkettővel az a baj, hogy elfogy tőle az energiád, a motivációd, és árt az eredményességednek is.
A túlcsinálás legnagyobb veszélye egyszerűen az, hogy van rá lehetőséged.
Vagyis a tervezésnél nem foglalkozol a fennmaradó kapacitásaiddal, és nem tisztázod magadban, hogy az adott dolgot mikor tekinted késznek.

Nézd meg a videót a részletekért, de a túlcsinálás ellenszere, hogy tudatossá válsz abban, hogy mire használod a fennmaradó erőforrásaidat, idődet, energiádat, amikor már elérted azt, amit szerettél volna.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Azt mondtam a bevezetőben, hogy a túlcsinálás az energiánk – mondhatjuk úgy is, hogy a jóllétünk, a motivációnk -, illetve az eredményességünk egyik legnagyobb ellensége. Kérdés, hogy mit is értek túlcsinálás alatt.

Szerintem ennek két megnyilvánulási formája van. Az egyik az, amikor túlzásba viszel valamit. Túlságosan sokat csinálsz belőle, és ez vezet oda, hogy elfáradsz, megunod az egészet, vagy ne adj’ Isten konkrétan elkezd hanyatlani a teljesítményed.
A túlcsinálás másik megnyilvánulási forma, amikor túlságosan sok időt, energiát, erőforrást pakolsz bele abba, hogy valamilyen eredményt létrehozz. Ami viszont ahhoz vezet, hogy nem marad másra. És ezen keresztül fogy el az energiád, a motivációd, megy gallyra a jólléted, és így az eredményességed is csökkenni fog.

Adódik a kérdés, hogy mi teremti meg a teret a túlcsinálásra. Szerintem erre egy nagyon egyszerű, mégis kevéssé nyilvánvaló válasz van. Ez pedig az, hogy akkor áll fenn a veszély a túlcsinálásra, ha van rá lehetőséged.

Honnan származik a lehetőség a túlcsinálásra? Onnan, hogy több kapacitásod, időd áll rendelkezésre, mint amire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy elérd, amit meg szeretnél csinálni.
Arról már beszéltünk, hogy mindenféle eredményt, például gyakorlati tudás megszerzését is, akkor tudsz megvalósítani, hogyha teszel valamit az ügy érdekében. És ráadásul nem csak egy „valamit” teszel, hanem azokat a lényeges dolgokat csinálod, amik kellenek ahhoz, hogy elérj a kitűzött célodhoz. Ehhez általában az segít hozzá, hogyha valamilyen terv mentén dolgozol: meghatározod, hogy mit szeretnél csinálni, hogyan, mikor, stb. Amire azonban nem nagyon esik figyelem, hogy milyen plusz kapacitásaid vannak, amikor nekiállsz dolgozni.

Vegyük azt a kutyás példát, hogy trükköket gyakorolsz a kutyáddal. Elhatározod, hogy mit szeretnél csinálni, majd belemarkolsz a jutalomfalatosba és nekiálltok dolgozni. Végigcsinálod, amit szerettél volna, és azt veszed észre, hogy „nézd már, van itt még egy fél marék jutalomfalat a kezemben”. Itt jön a tudatossági kérdés. Hogy azt tudod-e mondani, hogy „Oké, elmentem oda, ahova szerettem volna, és zsebre teszem a fél marék jutalomfalatot, jó lesz az legközelebb”. Vagy azt mondod, hogy „Nézd már, itt van a lehetőségem, hogy dolgozzak tovább. Hát még tudom jutalmazni a kutyát!” És na ezen a ponton máris beleléptél abba, hogy túlcsinálod.

Vagy vedd azt, hogy edzési helyet bérelsz. Elgondolod, hogy mit szeretnél csinálni. Elcsattogsz a csarnokba, tök szépen megvalósítasz mindent, és ránézel az órára: van még tíz perced. És akkor mit mondasz? Azt, hogy „Ki van fizetve, kérem, az egész…!”, és folytatod a munkát. Így esetleg elrontod, amit addig sikerült összerakni. Vagy csak egyszerűen túlterheled a kutyát, mentálisan és fizikailag, és kockára teszed az addigi eredményeidet. Vagy azt mondod, hogy „Tudatos üzemmódban leszek. Eljutottam odáig, ameddig szerettem volna, örülök neki, hogy maradt tíz perc. Játszom a kutyával, vagy csak egyszerűen van idő kiszellőztetni.”

Ezek a dolgok jelen vannak akkor is, amikor nem kutyás témákon dolgozol. Bármilyen furán hangzik, az is plusz lehetőséget teremt neked, hogy egyre hosszabbak a nappalok. Mondjuk a nap végén jársz futni, és tudod, hogy ha elindulsz fél háromkor, akkor pont kényelmesen meg tudod csinálni az adagodat – mire négy órakor sötét van. De most meg már fél ötkor van sötét, tehát van még egy plusz fél órád. Mit csinálsz ezzel? Örülsz neki, és hazamész kutyát sétáltatni, vagy hajtod magad tovább addig, amíg rád nem sötétedik?

Vagy ha valamilyen anyag létrehozásán dolgozol a munkádban: kell írni egy prezentációt, vagy egy beadandót írsz a suliba. Kérdés, hogy van-e azzal kapcsolatban megállapodásod saját magaddal, hogy ez mikor van készen. Mikor van elfogadható formába? Ezt úgy is mondják az agilis módszertanban, hogy van-e „definition of done”, tehát hogy tudod-e, hogy az a valami mikor készült el. És ugye ez azért trükkös, mert saját magad számára kell meghatároznod.

Vegyük a prezentációs példát: Kell tartanod egy előadást az összes kollégádnak. Végiggondolod, hogy mit szeretnél elmondani. Megcsinálod belőle a diáidat annyira szépre, hogy összhangban legyenek a céges elvárásokkal, meg olyan jól nézzenek ki, és támogassák, amit szeretnél átadni. És készen van.
De még napjaid, heteid, vagy ne adj’ Isten csak óráid vannak odáig, hogy el kell mondani prezentációt. És akkor kérdés, hogy mit csinálsz: Tudatosan azt mondod, hogy „oké, ez egy számomra megfelelő minőségű anyag, félreteszem, és dolgozom máson, vagy csak iszom egy kávét”.

Vagy elkezdesz plusz energiát beletenni, és igyekszel jobbá tenni a dolgot. Lehet-e egy prezentációt tovább csicsázni? Saját tapasztalatból tudom, hogy a végtelenségig. Esetleg elkezded plusz tartalmi elemekkel kiegészíteni. Ahhoz képest, amit gondosan végiggondoltál, hogy jó lesz. Vagyis elbonyolítod az egészet.
És akkor mi történt? Az anyag, amit létrehoztál, az jó esetben pont ugyanazt tudja, mint előtte. Rosszabb esetben még csak annyira sem támogat téged a céljaidban, mint korábban. Viszont beletettél olyan plusz időt, energiát, erőforrásokat, amiket vihettél volna máshova. Igaz, hogy nap végére azt mondhatod, hogy „brutálisan elfáradtam, és egy csomó minden ott maradt a to do listámon”.

Szóval vidd el ebből a részből, kérlek szépen, azt, hogy a túlcsinálás legnagyobb veszélye egyszerűen az, hogy van rá lehetőséged. Amikor tervezel, legyen egy kis figyelmed arra is, hogy maradnak-e fent kapacitásaid. Ha igen, mindenképpen állapodjon meg saját magaddal azzal kapcsolatban, hogy egyrészt mit szeretnél megcsinálni, másrészt az mikor van készen. És amikor oda elértél, legyen meg az a tudatosságod, hogy „oké, ott vannak a fennmaradó erőforrásaim, időm, energiám, de azt máshova fogom fordítani, mert már leszállítottam azt, amiről én magammal megállapodtam”.

Mitől mersz a kutyánál szünetet tartani? És magadnál?

Gabi — Sun, 05 Feb 2023 18:39:45 +0000

A kutyázásban egy folyamat eljutni oda, hogy bátran merj szünetet tartani az eredményesség érdekében. Hogyan érvényes ez saját magadra is? És miért éri meg foglalkozni vele?

Röviden:

A kutyázásban egy folyamat eljutni oda, hogy bátran merj szünetet tartani az eredményesség érdekében.
Teljes formájában ez a tudatosságról szól: elmész valameddig a munkában, és ott egészen tudatosan félreteszed. Mert számítasz rá, hogy a háttérben zajlik egy érési folyamat.
Mi miatt érvényes a saját magunk esetében is az, ahogyan a kutyánkkal dolgozunk? Azért, mert a kutyázásban gyakran olyan dolgokat csinálunk, ami nincsen készen egyetlen alkalom alatt. És ebből a szempontból a saját feladataink hasonlóak: nem lehet egyetlen nekifutásban megcsinálni őket.
A tudatos szünettartáshoz a kutyázásban és saját magadnál is fontos ismerni működéseteket – a kutyádét, illetve a tiédet – és a megoldandó feladat jellemzőit.

Nézd meg a videót a részletekért, de a harmadik összetevő, hogy amikor belekezdesz, dolgozz egyszerre tervszerűen és rugalmasan.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

A szünettartás témájával tegnap kezdtem el foglalkozni, amikor írtam egy rövid posztot arról, hogy Sage-et éppen szlalomozni tanítom. Azt mondtam, hogy kutyásként, sportkutyásként valószínűleg nagyon sokan ismerjük azt a jelenséget, hogy csinálunk valamit, eljutunk vele valameddig, utána valamilyen ok miatt félretesszük. És amikor legközelebb elővesszük, akkor sokkal jobban megy az egész.

Van annak egy evolúciós folyamata, ahogyan az ember ezzel bánik:
Az elején borzasztóan fél mindenféle kihagyástól. Gyakran találkozom az edzéseken például azzal a kérdéssel a résztvevőim részéről, hogy „Te, Gabi, a következő két hétben nem fogunk tudni jönni edzésre, mert elmegyünk nyaralni, vagy bármi más dolgunk van. Ezalatt vajon mi fog történni az eddig befektetett munkánkkal?” Nagy meglepetést szoktam okozni azzal a válasszal, hogy rosszabb esetben semmi, jobb esetben meg lehet, hogy még sokkal jobban fog menni, mint most. Mert mi történik a háttérben? Az, hogy érik az eddig befektetett munka, amíg valami mással foglalkozunk.
Az evolúció következő lépése az, amikor az ember tényleg találkozik vele, hogy bármi miatt félretette a dolgot, elővette újra, és akkor jobban ment, mint előtte. Először megörül neki, aztán felbátorodik, és elkezd ezzel kísérletezni.
Amikor a teljes, kifejlett verzióhoz megérkezünk, ott van az, ahol bízom benne, hogy én is tartok. Hogy elkezdjük ezt tudatosan használni. Elmegyünk valameddig a munkában, és ott egészen tudatosan félretesszük. Azt mondjuk, hogy mást csinálunk. Mert szeretnénk, hogy menjen a háttérben ez az érési folyamat.

Ez Sage-nél azért kifejezetten érdekes, mert ő úgy működik, hogy ha bármi újdonsággal szembesül, vagy valamit változtatsz azon, amit korábban csináltál vele, hatalmas teljesítmény visszaesések tudnak jönni. Iszonyatosan cuki, amikor kétségbe esik: lefekszik a földre, leteszi az állát a mancsára, és hihetetlenül ráncolja a homlokát.
Sokat tud segíteni, hogy picit változtatunk azon, amit eddig csináltunk, utána rögtön tesszük is félre, és bízunk abban, hogy a háttérben működik tovább az egész. A szlalomjával most pontosan ezt csináljuk: picike változtatások, kipróbáljuk, és rögtön tesszük is félre a dolgot.

Azt vetettem fel tegnap, hogy ha ezt a kutyázásban ilyen tök tudatosan csináljuk, akkor vajon hogy vagyunk ezzel saját magunknál? Hogy merjük-e a saját dolgainkat is félretenni akkor, amikor úgy látjuk jónak. Azért, hogy a háttérben tudjon a kreatív folyamat továbbmenni, rálássunk más nézőpontból a kérdésre, amivel foglalkozunk, vagy észre tudjuk venni a saját munkánkban a hibákat.

Valahogy továbbment bennem ez a dolog. Egyrészt az a kérdés nem hagyott nyugodni, hogy vajon mi miatt érvényes saját magunk esetében is az, ahogyan a kutyánkkal dolgozunk. Szerintem fontos azt kimondani, hogy az a hasonlóság a kettő között, hogy a kutyázásban általában, de a sportkutyázásban meg pláne, olyan dolgokat csinálunk, ami nincsen készen egyetlen alkalom alatt, nem lehet egyetlen alkalom alatt felépíteni. Sőt általában néhány alkalom alatt sem lehet felépíteni, hanem egészen hosszú tanítási folyamatokon megyünk keresztül. Ebből a szempontból a saját feladataink is nagyon sokszor hasonlóak: hogy nem lehet egyetlen körben, egyetlen nekifutásban megcsinálni a dolgot. Vagy elméletben meg lehet, de a gyakorlatban marhára nem hatékony.

Ha maga a felvetés érvényes, hogy ugyanazzal a bátorsággal, ahogyan a kutyánál félretesszük a dolgokat, érdemes a saját dolgainkat is félretenni, a következő kérdés, hogy mik azok a szempontok, amikkel érdemes tisztában lenni, és amiket érdemes végiggondolni a saját magunk esetében is.

Összeszedtem három dolgot, ami szerintem érvényes mindkét helyen, és amikkel érdemes olyan tudatosan dolgozni saját magunknál is, mint ahogy a kutyánál csináljuk. Nézzük, hogy mi ez a három dolog!

1. Ismered a kutya működését – ismerd a saját működésedet!

A kutyád esetében pontosan tudod azt, hogy ő hogyan működik az új feladatok kapcsán, mennyire terhelhető, mennyire igényli a változatosságot, illetve hogyan reagál, amikor megy keresztül a tanulási folyamaton.
Itt van nekem Skill, aki például egyáltalán nem hajlamos fagyni, amikor valamilyen új helyzetbe kerül. Ellentétben Sage-dzsel, akinél jön az, hogy megáll, és vége van a világnak. De Skillnek ott van az a működése, hogy ha ő nem érti pontosan, hogy mit szeretnék tőle, akkor erőből csinálni fog valamit, ami szerinte jónak tűnik Nekem tisztában kell lennem azzal, hogy ő nem megállni fog, hanem biztosan csinálni fog egy valamit – és ez lehet, hogy nem az lesz, amit én szerettem volna, vagy ne adj’ Isten akár még veszélyes is lehet. És ezt kezelnem kell.

Ugyanilyen módon érdemes azt is tudnod saját magadról, hogy te hogy vagy a különböző feladatok kapcsán:
Hogy neked mi a komfortzóna, ha egyszerre egy rakat dolog történik, és nem kell mélységeiben belemenni egyikbe sem? Vagy neked, úgy mondjuk, hogy lézerfókuszod van, és akkor érzed jól magad, ha szépen egymást követően jönnek a dolgok, és mindig egy-egy témával kell behatóan foglalkozni?
Vagy hogy például mekkora igényed van a változatosságra. Előfordulhat, hogy nagyon szeretsz foglalkozni valamivel, de ettől függetlenül kell, hogy a tevékenységeid cserélődjenek, mert egyébként elunod.
Ugyanilyen fontos kérdés, hogy mit tudsz arról, hogy mennyi ideig tudsz egy menetben koncentrálni. Volt például olyan ügyfelem, aki úgy dolgozott magas ügyvédi pozícióban, hogy tudta magáról, hogy legfeljebb 25 percig képes bármire koncentrálni, akár az ügyfelére, akár arra a beadványra, amit éppen ír. Így neki meg kellett tanulni úgy megszervezni a napját, hogy 25 percenként legyen szünet vagy váltás, mert egyébként földbe áll a teljesítménye.

2. Ismerd a feladatot!

Ez a kutyázásban úgy néz ki, hogy pontosan tudod, hogy mit szeretnél megtanítani a kutyának, és hogy ez hogyan fog kinézni elkészült formájában. Ugyanezeket a dolgokat fontos tisztáznod a saját feladataidnál is. Hogy mikor mondod, hogy kész van, meg hogy mennyire új, és mennyiben épül arra, ami már korábbról megvan.

Illetve mind a két helyen, a kutyázásban és a saját feladatainál is, fontos az, hogy ismerd az előfeltételeket. Ez a kutyánál nézhet ki úgy, hogy tudod, hogy bizonyos dolgokat bizonyos életkor alatt nem kezdünk el tanítani. Mondjuk azért, mert a fizikai fejlődésben még nem tart ott a kutya, hogy biztonságos legyen. Vagy tisztában vagy azzal, hogy bizonyos dolgok egymásra épülnek – egyrészt a tanításban, másrészt a kivitelezésben. És hogy nem tudsz valamit megtanítani azelőtt, hogy az előfeltételei rendelkezésedre állnának. Ugyanígy a saját feladataid kapcsán is lehetnek előfeltételek, amikkel tisztában kell lenned ahhoz, hogy hatékonyan tudj dolgozni.

3. Dolgozz egyszerre tervszerűen és rugalmasan!

Mit értek ez alatt a kutyázásban? Ha sportkutyásként valamilyen célért dolgozol, akkor minden bizonnyal van edzésterved. Aki nagyon tudatosan tolja, annak 12 hónapos edzésterve van negyedévekre lebontva, ami utána továbbgördül havi, heti, napi munkatervbe. De ha nem vagy ennyire tudatos, akkor is van egy elképzelésed arról, hogy mit szeretnél az adott alkalommal megvalósítani: milyen feladatokat szeretnél elővenni, mivel fogsz bemelegíteni, mit fogsz ugyanúgy csinálni, min változtatsz, hogyan vezeted le. Ha olyan dolgokon dolgozol, akkor esetleg még az is a fejedben van, hogy hány ismétlést akarsz csinálni. Vagy csak azt mondod, hogy megyek előre, és majd menet közben fogom érzékelni, hogy hogyan haladok.

És itt jön a rugalmasság része. Hogy oké, egy tervvel mész oda, de ez nem jelenti azt, hogy ha esik, ha fúj, ha törik, ha szakad, ezt a tervet végig is fogod nyomni. Hanem két dologra fogsz odafigyelni párhuzamosan.
Egyrészt arra, hogy milyen az eredmény, ami kijön a munkából. Milyen a teljesítmény? Hogy néz ki az a fektetés? Mennyire jó az az ugrás?
Illetve a figyelmed rajta van a kutyán is. Ő mit mutat? Mit veszel észre a viselkedésén és a lelkesedésén?
És annak fényében, hogy mit látsz az eredményességen és mit látsz a kutyán, fogod eldönteni, hogy mész végig a terved szerint, vagy megállsz hamarabb. Vagy ne adj’ Isten, még azt is mondod, hogy van még ebben plusz tér, és esetleg még egy kihívást odateszel, mert azt látod a kutya magabiztosságán és energiáján, hogy még belefér.

Ugyanez van a saját működéseddel kapcsolatban is. Hogy amikor nekiállsz egy összetettebb feladat megugrásának, valószínűleg van egy elképzelésed arról, hogy mit szeretnél csinálni: Mi az a részfeladat, vagy akár teljes feladat, amit az adott egységben szeretnél megoldani? Erre vajon mennyi időre van szükség? Milyen lépéseket kell megtenni?
Belekezdesz. Érdemes figyelned azt, hogy milyen az eredmény, amit létrehozol, illetve, hogy hogy vagy a folyamatban. Mert lehet, hogy szuperül elképzelted, ahogy 45 percig fogsz koncentrálni egy témára. – Erre mondják, hogy a maximum, ami után érdemes szünetet tartani. – És lehet, hogy hétfő, kedd, szerdán működött is. De csütörtökön, amikor meg fura időjárás van, a harmincadik percben azt érzed, hogy már mindenütt vannak a gondolataid.
Ekkor érdemes ugyanazt a rugalmasságot elővenned, amit a kutyánál megengedsz magadnak, és a folyamatnak: hogy az alapján, amit az eredményesség és a közérzeted, a működésed milyensége kapcsán érzékelsz, menj tovább a tervvel, vagy bíráld fölül azt, és állj meg.

Szóval vidd el ebből a részből kérlek azt, hogy a kutyázásban bátran és tudatosan kezeled, hogy hogyan tartasz szünetet. Tudod azt, hogy ez hozzá tud járulni az eredményességhez. Használd ugyanezt a saját működésedben, mert ugyanazok a szempontok itt is érvényesek

Lásd a saját érzelmeidet is úgy, mint a kutyádét!

Gabi — Sat, 07 Jan 2023 19:53:20 +0000

Van egy markáns különbség abban, ahogy a kutyák érzelmeire tekintünk, és ahogyan a sajátjainkra. Pedig a mi jóllétünk érdekében fontos lenne ezt a különbséget minél inkább eltüntetni. Ebben a részben a miértről és a hogyanról lesz szó.

Röviden:

Az érzelmek egy helyzethez kapcsolódó, szubjektív – pozitív vagy negatív – megélések, amik bizonyos cselekvéseket elsőbbséghez juttatnak, vagyis ezek valószínűségét megnövelik.
A kutyák kapcsán úgy viszonyulunk az érzelmekhez, hogy szeretnénk, ha a kutyánk pozitív érzelmi állapotban lenne, illetve tisztában vagyunk vele, hogy a megélései szubjektívek – elfogadjuk, hogy ő így érez, és emellett nem feltétlenül értünk vele egyet.
A saját érzelmeink esetében sokszor hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni ezt a szubjektív faktort, és úgy tekinteni a saját reakciónkra, mint egyetlen lehetséges és helyes értelmezésre.
Pedig a mi jóllétünket is az szolgálja, ha úgy viszonyulunk a saját érzelmeinkhez, mint a kutyákéhoz: szeretnénk pozitív érzelmi állapotban lenni, illetve tisztában vagyunk vele, hogy a megéléseink szubjektívek.

Nézd meg a videót a részletekért, de a figyelem a testünkre, a figyelem irányítása és a helyzetnek adott jelentés segíthet előrevivő érzelmi állapotba kerülni.

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Azt, hogy hogyan viszonyulunk a kutyák, illetve a saját érzelmeinkhez, az juttatta eszembe, hogy az elmúlt időszakban azzal találkoztam, hogy bizonyos tanulási helyzetekben, úgy tűnik, hajlamos vagyok ugyanúgy reagálni, ahogyan Sage. És ez a felismerés, illetve amit ezzel kezdtem, szerintem rengeteg tanulnivalót rejt a saját jóllétünk kapcsán is.

Miről is van szó? Sage-nél kölyökkora óta ismerem azt a jelenséget, hogy ha valami új dolgot kell megtanulnia, és ő azt nehéznek találja, akkor elbizonytalanodik, és erre úgy reagál, hogy lefagy. Ez a viselkedés szintjén úgy néz ki, hogy kiskutya megáll, összeráncolja a homlokát, lefekszik, és leteszi az állát a mancsára, és nem mozdul egészen addig, amíg ki nem veszem ebből az állapotból.
Ahogyan haladunk előre az agility-s munkánkban Sage-dzsel, most éppen ott tartunk, hogy vannak bizonyos új felvezetési technikák, amiket nekem is meg kell tanulnom. Sőt, inkább arról van szó, hogy azt kell megváltoztatnom, ahogyan korábban ezeket a dolgokat csináltam. Tehát újratanulnom kell ezeket a mozgásformákat, ami egy fokkal még nehezebb, mint nulláról megtanulni valamit. És azt vettem észre, hogy azokon az edzéseken, amikor nekem kell valami újba belekezdeni, egy pillanat alatt hatalmas nagy ellenállást tud keletkezni bennem: Hogy ez nekem nem megy. Ha nekem ez nem megy, akkor nem leszünk versenyképesek a mai modern agility-ben, akkor inkább hagyjuk a fenébe az egészet. És ebben olyan szinten bele tudtam hergelni magam egy-egy edzés során, hogy arra jutottam, hogy jobb lesz megállni a próbálkozással, és inkább csak a kutyát fárasztani, mert egyszerűen az én érzelmi állapotom nem segítette elő azt, hogy jól tudjunk dolgozni.
Arról, hogy ez végül hogyan oldódott meg az én számomra, majd egy picit később mesélek, előbb tegyük kontextusba ezt az egész érzelmek-dolgot.

Ha azt nézed, hogy mit mond a tudomány az érzelmekről, akkor rengeteg különböző megközelítés létezik, de a mi céljainknak pont jó lesz az a meghatározás, hogy az érzelem egy helyzethez kapcsolódó, szubjektív – pozitív vagy negatív – megélés, ami bizonyos cselekvéseket elsőbbséghez juttat, vagyis ezek valószínűségét megnöveli.

Hogyan viszonyulsz a kutyák érzelmeihez?

A kutyák esetében egyrészt ott van az, hogy szeretnéd a kutyát előrevivő érzelmi állapotban tudni, tehát szeretnéd azt, hogy ő jól legyen. És nagyon is tisztában vagy a szubjektivitás faktorral ennek a megélésnek a kapcsán.

Hadd mondjak két példát Sage-ről:
Neki az egyik nagy boldogságforrás az, hogy hullámokat lát a vízen, és a viselkedés, amit ez beüzemel nála, hogy boldogan föl-alá rohangál és kergeti a hullámokat. Én igazán nem tudok azonosulni az ő lelkesedésével a hullámok iránt. De magát a viselkedést nagyon tudom tolerálni, sőt bátorítani egészen addig, amíg, ez a fel-alá szaladgálás biztonságos. Tehát az előrevivő érzelmek esetében is ott van az, hogy tisztában vagyunk a szubjektív faktorral: neki tetszik, nekem nem feltétlenül kell, hogy tetszen, ettől függetlenül ez még számára egy előrevivő állapot.
És ugyanígy ott van az is, amikor a nem előre vivő érzelmi állapottal találkozom, mint az említett tanulásos példában: Hogy azért próbálok vele valamilyen új gyakorlatot megcsinálni, mert abban hiszek, hogy ő erre képes. Tehát kifejezetten nem azonosulok az ő elbizonytalanodásával abban, hogy ő ezt meg tudja csinálni. De elfogadom azt, hogy ő ebben az állapotban van, és igyekszem úgy változtatni a helyzeten, hogy az ő viszonyulása pozitívabbá váljon, és erre azt a viselkedéses választ tudjam kapni, hogy ő megcsinálja, amit szeretnék.

Hogyan viszonyulsz a saját érzelmeidhez?

Nagyon nagy kérdés, hogy hogyan viszonyulunk a saját előrevivő érzelmi állapotunkhoz, tehát megvan-e nálunk is az a törekvés, hogy jó érzelmi állapotban tudjuk magunkat. A másik, ami jellemző, hogy hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a saját érzelmeink ugyanilyen szubjektív jellegét. Egyszerűen úgy tekintünk rá, hogy ha mi így reagáltunk egy helyzetre, akkor ez biztosan ilyen, a mi reakciónk pedig az egyetlen lehetséges és helyénvaló.

Nézzük meg az én tanulásos példámat, illetve, hogy hogyan ment tovább a történet! Addig megosztottam a dolgot, hogy próbálkozom valami újjal, nem úgy megy, ahogy én azt szeretném, és ettől teljesen elbizonytalanodom, és abba az irányba megyek, hogy adjuk fel az egészet – lehetőleg ne csak a gyakorlást, hanem lőjünk nagyra, tehát hagyjuk abba ezt az egész agility-s történetet. Volt olyan alkalom, amikor azt éreztem, hogy annyira be vagyok feszülve, hogy nem tudok minőségben a kutyára és a munkára koncentrálni, tehát inkább csináltam valami mást.
És itt fizetődött ki nekem az nagyon-nagyon erősen, hogy minden edzésünket videóra veszem, és ezeket a felvételeket utána tudom elemezni. Mert többször volt, hogy visszanéztem a felvételeket, és kiderült, hogy külső, objektív szemmel nézve ez egyáltalán nem volt olyan rossz, mint amilyennek ott és akkor én megéltem.
Mit történt itt? Bejött egy külső nézőpont, ami elkezdte az én érzelmi állapotomat – azt, hogy ez tök pocsék, és nekem ellenállásban kell lenni – legalább utólag megkérdőjelezni. Aztán ez lett a megoldás kulcsa: az egyik edzés alkalmával, amikor újra kezdtem bemenni ellenállásba, megjelent a gondolataim között a külső nézőpont. Hogy vajon most megint az történik, hogy én itt belelovalom magam abba, hogy ez gáz, majd hazamegyek, megnézem a videót, és rá fogok jönni, hogy mégsem volt olyan gáz?
Vagyis elkezdtem relativizálni a megélésemet, felismertem, hogy az én érzelmi állapotom ebben a helyzetben szubjektív. Az ellenállásomat és befeszülésemet elkezdte felváltani egy kíváncsiság, és már azzal tudtam végigdolgozni ezt az edzést, hogy oké, érezzem én ezt itt most akármilyen pocséknak, majd hazamegyek, megnézem, és vajon megint azt fog-e kiderülni, hogy ez nem olyan rossz. És természetesen az derült ki, hogy, ez minden esetben így van: én rossznak érzem, és egyébként meg pont nem olyan rossz.

Tehát így tudtam találkozni a saját érzelmeim szubjektivitásával. Azért hozom neked ezt a példát, és azért mesélem el ilyen részletesen, hogy a saját érzelmeid kezelésében te is be tudd hozni azokat a szempontokat, amelyekkel a kutyád érzelmeihez viszonyulsz: Egyik oldalról azt, hogy akard előrevivő érzelmi állapotban tudni magadat. Ahogyan a kutyádnál nem szereted, ha ő nincs jól, ne fogadd el saját magadnál sem azt, hogy nem vagy jól egy adott helyzetben. És használd azt a tudásodat is, ami a kutyázásban megvan, hogy az érzelem, vagyis a helyzethez kapcsolódó megélés, egy szubjektív dolog, az benned jön létre, és ezért megváltoztatható. Ugyanúgy, ahogy a kutyádnál tudsz lépéseket tenni a változás érdekében, tegyél önmagadért is.

Van három terület, amire oda tudsz figyelni akkor, amikor azt veszed észre, hogy nem vagy előrevivő érzelmi állapotban. Nézzük meg ezeket, hogy be tudd pakolni őket az eszköztáradba!

Fizikai állapot: Először is ott van az, ahogyan a testedet használod, ahogyan az izmaid működnek, ahogyan a levegőt veszed, ahogyan a tekinteted működik, amilyen arckifejezést veszel fel. A kutyádnál is működik, ha kiveszed őt abból a testhelyzetből, ami egy nem előrevivő érzelmi állapothoz kapcsolódik. Az én befeszülős példámban azt ismertem fel, hogy a megfelelő testjeleknél nem fog segíteni, ha minden izmom bazira be van feszülve, olyan nagyon, hogy nagyságrendileg mozogni sem tudok. Tehát elkezdtem odafigyelni arra, hogy mielőtt nekikezdek egy gyakorlatnak, lazítsam már el magam.
A figyelem iránya: Amíg arra figyelsz, ami rajtad kívül áll, és amit nem tudsz megváltoztatni, nem fogsz tudni kizökkenni a negatív állapotból. Illetve akkor sem, ha csupa olyan impulzusokat engedsz be a környezetedből, ami a negatív érzelmi állapotodat csak tovább erősíti. Amikor a kutyád van nem előrevivő érzelmi állapotban – mondjuk valamitől meg van ijedve -, el fogod kezdeni őt kivonni ebből a helyzetből, átirányítod a figyelmét valami másra. Ugyanezt meg tudod tenni saját magadnál is. Én átirányítottam a figyelmemet arról, hogy a legtökéletesebben kell mindent megcsinálni, arra, hogy próbáljak már ki mindent, amit elterveztem az adott edzésre, hogy legyen videóanyagom, amit utána majd tudok nézegetni.
Jelentés: A harmadik dolog a jelentés, amit a helyzethez társítasz. Ez az emberek esetében konkrétan a nyelvben jelenik meg, hogy hogyan nevezed azokat a dolgokat, amikkel találkozol. Ha nagy, erős és negatív jelzőket meg kifejezéseket használsz, akkor számíthatsz rá, hogy ezek a negatív érzelmi állapotodat fogják erősíteni. Az én esetemben az segített, hogy elkezdtem ezt az egészet a kíváncsisággal és a kísérletezéssel azonosítani, ahelyett, hogy olyan nagyon komoly kifejezéseket aggattam volna rá, hogy én most így „gyakorlok” meg „edzek”.

Összegezve az én példámat: Először találkoztam azzal, hogy a negatív érzelmi állapotom egy szubjektív, általam létrehozott megélés. Aztán az, hogy figyeltem a testemre, figyeltem arra, hogy mire irányítom a figyelmemet, illetve arra, hogy hogyan nevezem ezt az egészet, segített előrevivő érzelmi állapotba kerülni.

Vidd el ebből a részből, kérlek, azt, hogy a saját érzelmeid kezelése szempontjából is hasznos, ha úgy viszonyulsz hozzájuk, ahogy a kutyád érzelmei kapcsán teszed. Először is akard magadat is előrevivő érzelmi állapotban tudni. És kezeld tudatosan azt, hogy a nem előrevivő megélésed egy helyzettel kapcsolatban bizony-bizony szubjektív és változtatható.